Ígéret

E/2. Átváltozás után, Remus önutál és szenved, Sirius szerelmes. Villanásnyi jövőbe tekintés.

Fanart.

A szádban még ott a vér fémíze és a keserű epe - összeborzongsz tőle, de ezúttal sikerül visszanyelned a hányingered. Sirius forró, cirógató lélegzetére koncentrálsz a tarkódon, próbálod átvenni lassú, mély ritmusát, és nem akarsz érezni semmi mást, nem akarod a fájdalmat megkínzott csontjaidban, sem a harapások égő-viszkető sajgását, csak szerelmed karjainak menedékét, melengető tenyerét a combodon, becéző ajkait a nyakadon, és füledbe duruzsoló hangjának csitító szavait, de --

- Nem bírom - motyogod rekedten magad elé (-- de szíved szerint üvöltenél teli tüdőből, vagy kacagnál hisztérikusan, míg össze nem törsz végleg és egészen). - Csak… nem bírom...

- Csss... - Sirius végigsimít az oldaladon, vigyázva, nehogy a sebeidet érintse (megérdemled a fájdalmat -- te sebezted meg magad), majd összefűzi az ujjaitokat a mellkasod előtt. A karja rászáradt vértől maszatos (az ott a te véred, te mocskoltad be őt -- te mocskolod be őt). - Pihenj.

- Annyira gyűlölöm… - Visszafojtott zokogástól csuklik el a hangod. Sirius ujjai az állad alá kúsznak, gyöngéden fordítja maga felé az arcodat, és te könyörgőn pillantasz rá, mintha bármit is tehetne az ellen... mintha megvédhetne attól... ami vagy. - Annyira... fáj...

Sirius arcán átfut valami, egy aprócska rándulás (tehetetlen düh és féltő szerelem), kisimogatja homlokodból a csapzott tincseket, majd egy nehéz sóhajtással lehunyja a szemét. Mikor újra rád néz, mosolyogni próbál, biztatóan és puhán, de remeg az ajka és könnyes a szeme, könnyű csókot lehel felsebzett válladra, végül magához ölel, ragaszkodón és védelmezőn:

- Segítek, Remus. Azért vagyok. Segítek.

Visszafordulsz az oldaladra (nem akarod, hogy lássa az arcodat -- ezt az arcodat), és kimerülten hunyod le a szemed. Az izmaid lassan ellazulnak kedvesed megnyugtató érintése alatt.

- Ha jobban leszel - a hajadba csókolva suttogja tovább - elmehetnénk valahová. Messzire. Pár napra. Pár hétre. Csak te és én. Hm?

Hálásan simítod meg a kezét, és bújsz közelebb hozzá válaszul, egészen szorosan, hogy minden porcikáját érezd magadon, mert az ő bőre, az ő hője az éltető napfény a derengő hajnalon, a fakuló hold alatt ő a… Felpattannak a szemeid. Hitetlenkedve fordulsz hátra:

- Te… kívánsz - bukik ki belőled csodálkozón a vitathatatlan felismerés.

- És ez téged mióta lep meg? - kérdezi felvont szemöldökkel és büszke vigyorral, miközben a válladat óvatosan megragadva segít, hogy egész testeddel szembefordulhass vele.

- Nem is tudom… - nevetsz fel erőtlenül, és körberajzolsz ujjaiddal egy vérfoltot a mellkasán, mielőtt újra felpillantasz rá: szégyenkezve, de kihívóan is egyben. - Mondjuk mióta összevéreztelek és kis híján lehánytalak az imént…?

Sirius kuncogva csóválja meg a fejét, a szájához húzza, és megpuszilja a kezed, majd tenyerébe simítja az arcodat, és mélyen a szemedbe néz:

- Szeretlek, Remus - csókol homlokon. - Nem tudsz olyat tenni, ami változtatna ezen.

*

Ez tavaly ilyenkor volt. Sirius ma már nem néz a szemedbe. Ritkán van otthon, olyankor alig beszéltek, az éjjeliszekrényről lassan eltűnnek az apró meglepetések, az ágyatok hideg, és a rövid szeretkezéseket nem élvezi már, csak a testetek.

Sirius most bevágja az ajtót, döngve-dühöngve - az előbb majdnem megütött, kiabált veled, veszekedtetek. Valahol tudod, hogy nem hazudott akkor. Hogy még mindig szeret. De már nem bízik benned - ahogy te sem bízol őbenne.