Együtt

Füstbe ment tervek -- se Sirius, se én nem így tervezte ezt a bigyuszt, de ez lett belőle. :) Villámrögtönzés Remus szülinapjára, roxfortos, első csókos, szóval csak a szokásos, de legalább van. :$ Boldog szülinapot, Remus! ♥

 (egyszer olvastam csak át, ha láttok benne félrepötyögést, sikítsatok :$)

 

… hogy tölthetnénk együtt a születésnapod, erre gondol Sirius. Kalimpál a szíve. Együtt együtt, tudod, együtt, így folytatná, ez már Valentin-napon is eszébe jutott (ez már hónapok óta minden reggel és délben és este és a köztes órákban nagyjából úgy mindig eszébe jut), de azt mégis csak kínos lett volna kimondani, hogy tölthetnék együtt a Valentin-napot. Tölthetnénk együtt a születésnapod. Igen. Ez így szép és egyszerű és benne van minden, nem is kell mellé a boldog születésnapot, mert ha Remus is benne van az együttben, az együtt együttben (márpedig James szerint Remus határozott jeleit mutatja az együtt együttben való bennelétnek, beleértve például a magára öntött sütőtöklevet, mikor Sirius karja a karjához ért, a fenéken végigcsúszott métereket, mikor kiszöktek egy téli estén, és Sirius valami rémesen rossz viccet mesélt, a rendszeresen elfelejtett félmondatokat és pirulásokat, bár James az Evanstől begyűjtött rontás- és ártáskollekcióból is "boldogan éltek együtt, míg meg nem haltak együtt"-öt jövendöl meg, minden jóslástan leckével egyetemben – ez némiképp elbizonytalanítja azért Siriust), az önmagában garantálja a boldog születésnapot.

Mozdul a fürdőajtón a kilincs.

Sirius feláll.

Nem, ez így túl mesterkélt, leül inkább, előbb hanyag pózba vágja, aztán kihúzza magát. Hátrarázza a haját.

Nyílik az ajtó.

Ünnepélyesen megköszörüli a torkát.

– Tö…

– Kinyomtam. – Remus bűntudattal kullog a gőzfelhőből elő.

– Oh.

– De mondtam, hogy nem szabad! – visít fel drámaian James. Sirius fogadni mert volna, hogy két másodperccel ezelőtt még aludt.

Remus a fürdőajtóban toporog, a kezében a pizsamája, fakó kis rongylabdává gyúrva, a lábán a Jamestől karácsonyra kapott kutyás (kutyás, értitek) mamusza, fehéren és satnyán villan elő csontos kis bokája, az arcán sápadt selyemfényű holdhegek, őszinte és mélységesen mély megbánás, és az a bizonyos...

– Tudom, de… Szülinapom van, és… Nem akartam így… És… Már fehér volt a közepe! – hozza fel a mentségére.

Peter óvatosan megközelíti őt oldalról, hogy a következő pillanatban látványosan megriadva-elborzadva hőköljön hátra.

– Szóljunk Madam Pomfrey-nak! – javasolja.

– Egy pattanás miatt? – Sirius homlokráncolva próbálja jelezni, hogy szerinte azért annyira nem vészes a helyzet. Remus hálás pillantással jutalmazza.

– De kinyomta! – James úgy ül fel az ágyban, mintha rugóra járna. Égnek mered minden szál haja. Aztán megvilágosodik. – Áthívom Lilyt, ő biztos tud rá valamit! – vigyorodik el, azzal az idétlen, ábrándos vigyorával, amivel Lilyt áthívás helyett sokkal inkább a világból kikergetni lehet.

– De csak egy pattanás… – motyogja Remus, az ágyához botorkál, lehuppan rá, és valószínűleg borzasztóan szégyelli most magát, főleg, mert mindhárman azonnal körbeülik, körbeállják, hogy az univerzum legbosszantóbb és leghasznavehetetlenebb szakértői kupaktanácsaként alaposan szemrevételezzék és kitárgyalják a… pattanását.

Három napja nőtt oda, a szája fölé pontosan. Egy apró, piros kis pöttynek indult, majd rohamtempóban hízni, feszülni és fájni kezdett, míg látványos pukli nem lett belőle, ami ráadásul vörösre duzzasztotta a felső ajkát is. James tegnapelőtt reggel közölte vele, hogy eszébe se jusson kinyomni, mellesleg pedig úgy néz ki a szája, mintha egész éjjel csókolózott volna – ez utóbbit valamiért akkora hangerővel mondta, hogy biztosan behallatszódjon a fürdőszobába. Kihallatszani mindenesetre csak köhögés hallatszott ki, gyanúsan ahhoz hasonlatos hang, mintha odabent Sirius le- és félrenyelt volna egy jelentős adag fogkrémhabot.  

Szóval most ott az a pattanás Remus szája fölött, aminek ma reggelre fehér közepe lett, Remus pedig ezen felbuzdulva kinyomta, pedig James tiltása ellenére is tudta, hogy nem lett volna szabad kinyomnia. A pattanás így most…

– Brutálronda – állapítja meg Peter. – Irtózatos. A muglik horrorfilmet csinálnának róla.

– Csak egy pattanás… – Sirius kitartóan Remus pártját fogja. Puha mosolyra húzódnak Remus pattanással és pattanás nélkül is ugyanolyan szép ívű ajkai.

– Véres gennyes cucc szivárog belőle, mikor mosolyog – jegyzi meg megrovó szigorral James –, szóval te ne bókolj neki, te meg ne mosolyogj. Persze csinálhatnátok, meg csinálhatnátok mást is, ha nem nyomta volna ki – teszi hozzá, és teszi egyúttal keresztbe a karjait is. (Akár még komolyan is lehetne őt venni, ha nem meredne az égnek minden szál haja.)

– Tényleg, még szülinapozni se szülinapozhat így! – fakad ki Peter. – Még a gyertyákat se fogja tudni elfújni így! Még a tortából se fog tudni enni így! – fokozza a szörnyülködést.

– Még csókolózni se fog tudni így… – hümmögi csak úgy mindentudón James.

Siriusnak támad – csak mint egy megkésett, eleve veszett ügyért indított támadás – egy olyan sejtése, hogy ez így most nagyon nem úgy alakul, ahogy ő eltervezte, de talán mégsem olyan veszett még ez az ügy, elég lenne gyorsan tisztáznia, hogy a folytatásban Remusszal négyszemközt kívánja megvitatni a problémát, semmi szükség James és Peter asszisztálására ehhez, ő ezt szépen, alaposan, mit szépen és alaposan, egyenesen tökéletesen megtervezte, és már nyitná is szólásra a száját, de akkor Remus, miután kellően kipirulta magát, halkan azt mondja:

– Nem hiszem, hogy terveztem csókolózni ma, vagy a belátható jövőben bármikor…

James legyint.

– Te nem. De más igen. – James legyintése spontán Sirius irányába kanyarodik. Siriusnak tátva marad a szólásra nyitott szája.

Remus persze pont nem néz oda, inkább a kutyás mamuszát vizslatja, ideges kis táncot topognak benne a lábai.

– De… más tud nélkülem is csókolózni...

– Nem, ha veled akar csókolózni. – James kitartóan Sirius felé legyintget, egyszer vállba, kétszer fejbe vágva. Sirius becsukja a száját, miután kiereszt rajta egy beletörődő sóhajt. Felméri a helyzetet azért még egyszer, de ez már veszett ügy tényleg, már késő leállítani. Jamest általában már a kezdetek kezdetén késő leállítani. Sirius a nonverbális módszerek teljes és bővített repertoárját bevetve még egy utolsó, elkeseredett nekifutással megkísérli jelezni, hogy tudom, hogy már késő leállítani, de azért megpróbálhatnád magadat leállítani, de... Jamest már késő leállítani.

– Nem hiszem, hogy… túl sokan akarnának velem csókolózni – dünnyögi Remus a kutyás mamuszának. Egymásnak koccan a két lógó nyelvű, vigyorgó kutyafej, így olyan, mintha azok is csókolóznának.

– De egyvalaki biztosan akar veled csókolózni. Komoly. Tuti.

– Ki? – kapja fel Remus megszeppenten, meglepetten a fejét. Remus csodaszép. Megszeppenten, meglepetten, pattanással, pattanás nélkül, Remus mindig, mindenhogy csodaszép, múlik az idő (nem kéne felnőni), múlik az élet, csak Remus csodaszépsége marad állandó benne, és Sirius elfelejti, hogy neki volt egy terve, egy tökéletesen megkomponált terve, elfelejti, hogy Jamest le kéne állítani, elfelejti, hogy Jamest gyárilag lehetetlen leállítani, elfelejti, hogy… hogy fiú-e vagy lány, nos, épp azt is szeretné elfelejteni, de Remus csodaszépségét látva az utóbbi időben erre rendre a saját teste emlékezteti (ez egyszerre pro és kontra a felnövés mellett és ellen).

Arra eszmél, hogy Remus azokkal a csodaszép szemeivel, csodálkozva pislog rá nagyokat. Meg hogy mágiakonfetti hullik a hajára, miközben James „tádám!”-mal bezengve prezentálja az… ottlétét, amit valószínűleg a Peter kezében tartott rajzlapra rögtönözve ráfirkált „<-- Sirius” felirat is igyekszik nyomatékosítani. (A nyíl ugyan nem Siriusra, hanem a ruhásszekrényre mutat, de Remust feltehetően nem ez zavarta most ennyire édesen össze.)

Ha a lehetőségekhez képest igazodna a tervhez, most Remusnak kellene valamit mondania, Sirius helyette Jamesékhez fordulva, fintorogva morogja:

– Kösz, ezt pont nem így akartam.

– Mi szívesen elmegyünk, ha most akartok csókolózni – ajánlja fel készségesen Peter.

– Most akartok csókolózni? – érdeklődik ártatlanul James.

– Muszáj ezt a szót ismételgetni? – fakad ki Sirius.

– Pattanásom van és kinyomtam – veti közbe olyan kétségbeeséssel Remus, mint aki azt hiszi, hogy Sirius terveit holmi kinyomott pattanások romba dönthetik. Sirius mosolyog magában és mosolyog Remusra, ahogy közelebb húzódva hozzá azt mondja:

– Én igazából csak azt akartam kérdezni, hogy – megáll, megköszörüli ünnepélyesen a torkát – töltenénk-e együtt a Valentin-napot.

– De most szülinapja van – kotyog közbe James.

– Azt másodjára akartam kérdezni – fújtat Sirius.

– De akkor most akartok csókolózni, vagy nem akartok csókolózni? – türelmetlenkedik Peter.

– AKARUNK! – vágják rá egyszerre. (Remus túlkiáltja Siriust.) (Sirius nem hitte, hogy Remus, csak Remus, a csendes, szelíd, fogyó hold alatti Remus, tud kiabálni.)

– Na végre. – És Peter fütyörészik, James pedig Peter fütyörészésére riszál, és elégetten kisétálnak a szobából.

Sirius a fejét vakarja, potyog a konfetti jobbra-balra, földre, ágyra, rá, Remusra. Ülnek egymás mellett, összeér a combjuk, összeér a karjuk, Remus arcán pírfoltok, Sirius örül, hogy nem látja a sajátját, bár Remus tekintetéből azt olvassa ki, hogy tökéletes lehet, ahogy tökéletes volt a terve is, bárhogy is jutottak el végül ide.

– Ezt tényleg nem így terveztem – tisztázza azért.

– Hát… – Remus felkuncog szégyenlősen és puhán. Remeg a keze, ahogy az arcához emeli. – Ha tudom, akkor nem nyomom ki.

– Jah, engem nem zavar!

– Tényleg?

– Tényleg.

– Az tök jó. Akkor…?

– Jah.

– Jah.

Sirius Remus kezéért nyúl. Az övé meleg, Remusé hideg, remegni mindkettőjüké pont ugyanannyira remeg. Megmosolyogják, ahogy összekapaszkodnak az ujjaik és a tekintetük, és Sirius közelebb hajol, és közelebb hajol Remus is, míg össze nem kapaszkodnak a szempilláik és a lélegzetük is.

– Amúgy évek óta együtt töltjük, nem? – szólal meg Remus hirtelen. Sirius inkább érzi, mint hallja a szavait. Elhúzódik kicsit, mélyeket lélegezve támasztja össze a homlokukat.

– Hm?

– A Valentin-napot. Meg a szülinapomat is. Meg majdnem minden napot.

– Jah, de így… együtt együtt. Érted. Együtt. – Nem tudja eldönteni, hogy Remus keze szorongatja az övét, vagy az övé Remusét, de jó érzés nagyon. Együtt-érzés.

– Igen, én… úgy értettem – súgja Remus, és Sirius megérti, és hülyén érzi magát, hülyén érzi mindkettőjüket, mert valószínűleg Remus is csak most döbbent rá, mert túl nyilvánvaló és túl természetes volt. Ez olyan felfedezés, amire mindenképp csókolózni kell gyorsan egyet, szóval Sirius beszívja a levegőt mélyen és remegősen, aztán megembereli magát (ezért a pillanatért még felnőni is megéri), nyom egy puszit Remus arcára (ezt nem kellett volna), a puszi cuppan, hangosan és kínosan (ezt nagyon nem kellett volna), és… és Sirius rájön, hogy a tökéletes terve arra már nem terjedt ki, hogy most mit is kellene pontosan csinálni.

– Remus?

– Hmm?

– Én asszem nem tom, hogy kell csókolózni.

Remus kuncog. Mélyebb ez a kuncogása, mint bármelyik kuncogása, amit Sirius valaha hallott (Remus csupa felfedezésre váró, izgalmas kis titok), libabőrt borzol Sirius bőrére, felkéri a szívét izgatott, szaporán verdeső táncra, forróságot önt szét a gyomrában (és egyéb területeken is) (azokon a felnőtteseken főleg). Sosem érezte még ennyire bizonytalannak és ennyire biztonságban magát. Rábízza Remusra a csókot. Rábízza Remusra mindenét. rábízza Remusra magát, és Remus a kezébe veszi az arcát, kisimogatja a homlokából a haját, a szemébe néz végig, minden tökéletes lesz (a maguk tökéletlenül tökéletes módján), végül lassan, nagyon lassan rásimítja a szájára a száját. Csókolóznak. Összeütközik az orruk, összekoccannak a fogaik, mert Sirius túlságosan fellelkesül a felismerésen, hogy tud csókolózni, mert Remusszal ez is természetes és magától értetődő, és túlságosan akarja és túlságosan mohó és az egész túlságosan jó, és tökéletlenül tökéletes, pont, amilyennek lennie kell, pont, ahogy tervezte. Beleszédül szinte, vagy nem is csak szinte, határozottan szédülni kezd...

– Levegőt azért vegyél közben, jó? – Remus belemosolyog a csókba, aztán a biztonság kedvéért megismétli újra, még azt is megmutatja, hogy kell: levegőt beszív, levegőt kifúj, úgy, ügyes vagy, jól csinálod, jó lesz. Sirius kábultan vigyorog a csálé vigyorával rá, aztán csücsörít az újabb csókért. Keres valami helyet a kezének, végül jobb híján Remus köré fonja a karját, magához öleli, magához szorítja. A fogkrémes felvezetőn túl kezd egyre inkább Remus ízű lenni Remus csókja.

Cipőtalpak közeledő dobogása rebbenti szét őket, csizma lehet, és van egy kis sarka. Nyílik az ajtó, Lily lángvörös lobonca viharzik be rajta:

– Hoztam fertőtlenítőt és korrektort a… Ó, ti csókolóztatok? De jó! Még mindig ki nem állhatlak Black, de ennek örülök, főleg, mert így nyertem egy fogadást. Ezt leteszem ide, aztán megyek is a vajsörömért, ti csak csókolózzatok nyugodtan tovább! – hadarja, aztán már ott sincs, csak a parfümje üde, citrusos-virágos illata kóborol a szobában tétován tovább.

Nevetnek. Magukon, a helyzeten, mindenen – aztán megfogadják a tanácsot.

(Gyertyafújáskor Remus azt kívánja, hogy csókolózzanak még egy kicsit, de ne csak ma, hanem holnap, holnapután és utána is.)

(Ez lesz az első születésnapi kívánsága, ami majdnem maradéktalanul teljesül.)