Rögtönzött kis valami egy kicsúszott szeretlekről.
– Nagyon…
– De mennyire nagyon?
Remus eltöpreng, hogy mennyire is tud nagyon lenni az a nagyon. Verssorok után kutat, eldadogott hasonlatok, megbicsaklott rímek, romantikus képek, kopár mértékegységek, bármi, de nehéz úgy eltöprengeni, hogy Sirius közben alatta lüktet és piheg. És ragyog. Ragyog a tekintetében a fény, amiben Remus annyira szeret elmerülni, hogy többnek érezze magát annál, mint ami (hogy érezze magát valakinek), és amitől retteg, hogy egyszer megfullad benne. Ha ragasztó a ragaszkodás, ő már réges-rég beleragadt. (Remus teste mozdul. Siriusé mozdul vele.) Mert rémisztő Sirius Blacknek a világot jelenteni, tátongó űrben dúló érzelemviharban biztos pontként ugyanott, ugyanúgy lebegni. (Megtartanod őt és tartanod magadat, mert Sirius ha ad, akkor mindenét adja, és te egyedül vagy (csak ő a tiéd, csak a minden az), és ha valamikor nem leszel neki, akkor semmije sem marad.) (Mert rajtad kívül soha senkit nem fog magához ilyen közel engedni.) Elveszettség Sirius Black híres szabadsága és kétségbeesett tartozni vágyás, és a szerelme nem puszta szeretlek, sokkal inkább kellesz. (És kelleni akarok is...)
Menedék és csapda.
Végtelen klausztrofóbia.
Sirius Blacknek a világot jelenteni túl nagy súly Remus reszkető vállain. Összecsuklik a karja, amin Sirius szíve mellett támaszkodik; Sirius elkapja, megtartja őt és kapaszkodik belé, mert Siriusnak rajta kívül még nem mondta soha senki, hogy szereti.
És neki sincsenek rá szavai.
– Nincsenek rá szavak – suttogja Remus. Kiszabadítja Sirius tenyeréből az ujjait, kisimogat a homlokából egy éjszínű tincset, letöröl egy gyöngyöző izzadságcseppet. Sirius félelmetesen gyönyörű. Forróság sugárzik a bőréből, égető, a tapintása mégis márványhideg. Remus érintése csak siklani tud, elszakadni tőle nem. (És Remus megijed, amiért ennyire szereti.) – Épp megmutatni készültem, mielőtt félbeszakítottál…
Felölti azt a mosolyát, amiről tudja, hogy most még elég lesz. Sirius felnevet; árnyékok perdülnek táncra, a kulcscsontja gödréből sötét ömlik a fényre. Hideg-meleg. Sirius végtelensok feloldhatatlan ellentét. A keze visszatér Remus hajába, ahogy lehúzza magához egy csókfolytatásra, a combjai szorosan simulnak az oldalára. Otthont kér és otthont ad Remusnak, mégis… (Fojtogat az odaadása.) (Neked ne adjon senki ennyit.) (Őrültség egy életet pont egy szörnyetegre bízni, túl nagy őrültség, túl nagy felelőtlenség még Siriustól is…)
– Mondod újra?
– Szeretlek. Nincsenekrászavak nagyon szeretlek – csókolja Remus a nyakába, és tudja, de érteni még nem akarja, hogy sosem mer majd annyi szeretetet adni, ami Siriusnak elég lenne.
Sok mindent nem tudok írni, csak azt, hogy a te történeteid miatt hiszek még a szerelemben.
VálaszTörlésKöszönöm életben tartod nekünk a blogot.
Köszönöm. ♥ Köszönöm, hogy itt vagy, köszönöm a visszajelzést, köszönöm, hogy így tudom, hogy van még kinek, van még miért írnom. ♥
TörlésSzia, nem ehhez a konrét történethez szeretnék most írni, csak úgy álltalanossagban, de gondoltam ha a legújabbhoz írom, az valahogy mégis jobban veszi ki magát.
VálaszTörlésTehát amit írni akartam az az, hogy már évek óta te, vagyis a történeteid jelentik nekem az őszt. A hűvös teával, takaróval csokival bevackolós őszt (és halloweent és adventet és karácsonyt). Amit a megfelelő időjárás hianyában a te történeteidben találok meg. Azt a nyugalmat, azt az otthont, azt a kedvességet jelentik nekem ezek a történetek, amikre nap mint nap szüksegem van. Nagyon köszönöm hogy vagy nekünk, még akkor is ha ezután egy wolfstar történet sem fog születni, én már azokért hálás vagyok amiket eddig adtál nekünk.❤
Ez a történet pedig a maga egyszerűségében elmondott igazából mindent a szerelemről.
Elpityeredtem olvasás közben, köszönömköszönöm nagyon (♥), és sajnálom, hogy ilyen borzasztóan labilisnak és megbízhatatlannak tűnök. :( Évek óta ugyanazt ismételgetem, hogy vannak terveim, és szeretnék még sokat írni - aztán alig pötyögök valamit, tudom, sajnálom. :( És ígérgetek mindig, mert próbálok reménykedni, hogy jobbra fordulnak a dolgok, de egyszerűen olyan váratlan (és szerintem bőven igazságtalan :$) dolgok jönnek közbe, amik egyre csak rontanak a kis lelki nyomoromon - általában pont akkor, mikor már-már elhiszem, hogy végre elindult valami pozitív folyamat az életemben. Most pl úgy voltam vele, hogy a vírusidőszakot kihasználva megírom egy csomó ficötletemet, elkezdem végre a sajátvilágos történetemet, stb -- aztán úgy alakult, hogy hónapok óta töményrettegésben élek a "karantén" alatt a lépcsőházunkban összeverődött drogosbanda miatt. Most épp költözéssel-lakásfelújítással kapcsolatos teendőkkel telnek a napjaim, abszolút mugli problémák, de... hát, most elkezdtem gondolkodni, hogy a képzeletfiúink hogyan vacillálnának pl két festékárnyalat között, szóval lehet (lehet), hogy pötyögök majd valami ilyesmit a közeljövőben. :D
TörlésKöszönöm, hogy itt vagy, hogy írtál - és reménykedjünk, hogy a járvány ellenére idén végre összejön egy csodaősz és egy csodatél, tökéletes-hangulatos időjárással és mindennel. ♥