"Randi"

Valentin-napi randi, és néhány félreértés.

– ... szóval randim lesz, és szeretném, ha eljönnél velem.

Ezzel a mondattal annyi minden nem stimmel, hogy Remusnak gyanakodnia kéne – csínyre vagy szerelmi bájitalra, vagy legalábbis a tegnap esti párnacsata okozta átmeneti agykárosodásra, de mindenképpen gyanakodnia kéne. És Remus gyanakodott is, egészen a mondat utolsó hét szaváig, de főleg a Sirius arcát elöntő pírfoltokig, amiket egyértelműen ez az utolsó hét szó lobbantott fel. Mintha hét darab súlyos kő lett volna minden egyes szó, és az a pirulás, az kezdte el lekényszeríteni őket Remus torkán, hogy most ne tudjon se lélegezni, se nyelni, csak az a fojtogató érzés marja és feszítse a mellkasát, egyszerre tűzforrón és jéghidegen, mintha megsebezték volna odabent… Siriusnak randija lesz. Randija, vagyis olyasvalamije, amit Sirius soha ezen a néven nem nevezett volna, ma délután, azaz Valentin-napon, az egyetlen ünnepen, aminek eddig a létezését is legfeljebb csak egy gúnyos horkantással nyugtázta, Madam Puddifootnál, vagyis az egyetlen helyen Roxmortsban, ahová eddig még James kedvéért, poénból sem volt hajlandó a lábát betenni – és ezt most mind megosztja vele. Nem Jamesszel, vele, őt bizalmasan félrehívva, ráadásként pedig arra kéri, hogy kísérje is el őt a randijára, Valentin-napon, Madam Puddifoot kávézójába.

Remus nem szól semmit, csak bólint egyet a saját titkolt-kusza érzései és pirulós álmai halálos ítéletére.

Siriust ez mintha meglepné, sőt, mintha el is szomorodna; olyan halványan elkenődős szomorúsággal, mint amikor nem a várva várt meglepetés bukkan elő a csomagolásból, de az ajándék attól még ajándék...

– Csak ennyi? – Furcsán tompa a hangja, a szemöldökét ráncolja, a haját bizgatja. – Eljössz?

– Persze – mosolyog Remus. Peter egyszer azt mondta, hogy mindig van valami bánatos visszafogottság a mosolyában, ami így sosem árulja el, mit érez mögötte valójában. Sirius a haját igazgatja és csálé félmosollyal vigyorog kínosan, mikor zavarban van.

– Oké, akkor délután, ugyanitt? – ereszt meg a hajbizgatás mellé egy kínos félvigyort most is.

– Igen, de… Addig is találkozunk – hívja fel rá szelíden a figyelmét Remus. – Tudod, ebben a szobában lakunk mindketten, együtt vannak óráink, egymás mellett szoktunk ülni ebéd közben…

– Jah, igaz – nevet Sirius, az ugatós nevetésének olyan rekedt-elesett tónusával, aminek hallatán azonnal rohanna az állatorvoshoz minden túlbuzgó gazdi, a tünetek: valami megváltozott, valami nincs rendben szegény kutyuskával… Sirius ráadásul már motyog-morog is magában, miközben elvonul a fürdőbe (utolsóként, jó nagy késésben). Remus a „szánalmas idióta” és „világszerencsétlenség” szavakat véli a motyogásból többek között kihallani, amiket minden bizonnyal egyetértőn magára is venne, ha Sirius nem egyes szám első személyben beszélne...

– Megvárjalak? – érdeklődi meg Remus az ajtóréstől.

– Nem kell, majd megyek.

Sirius ellógja az órákat és nem megy le ebédelni.

Remus nem figyel az órákon, és hiába az ínycsiklandozó Valentin-napi ebéd (mikor még krumpli helyett is édesburgonya dukál), egy falat sem megy le a torkán. James és Peter persze folyamatosan kérdezgeti, faggatja: mi történt, mi baja, miért nem akar róla beszélni – végül megértik, hogy nem akar róla beszélni, és tőlük szokatlan módon ráhagyják a dolgot. Ez a szokatlanság is gyanús lehetne, ahogy James idegesítően mindentudó vigyora és Peter idétlen kuncogása is, de Remusnak épp elég baja van most ahhoz, hogy még ezzel is foglalkozzon. Addig figyeli az arcokat a nagyteremben (a mardekárosok asztalát leszámítva, akik iránt különös rokonszenvet érez hirtelen – Sirius egy mardekárossal soha, semmilyen körülmények között nem randizna), míg szédülni nem kezd; közülük valaki a szerencsés nyertes, aki ott várja majd Siriust abban a giccses kávézóban, a kézfogásra és csókolózásra buzdító romantikus hangulatban, aki talán, ha jól sikerül ez a mai randi, Sirius első barátnője lesz. Vagy talán barátja, teszi hozzá egy reménykedő hangocska Remus fejében – bár az talán még fájdalmasabb lenne. Az azt jelentené, hogy akár még neki lehetett is volna esélye, ha… hát, ha ő nem ő lenne.

Még a desszert előtt felszédeleg a szobába, hogy a nagyteremből hamarosan kizúduló, és a Valentin-nap alkalmából szabaddá tett délutánt kihasználva onnan egyenesen Roxmorts utcácskái felé hömpölygő tömeget elkerülje.

Sirius indulásra készen várja: az arcán három aprócska vágásnyom (a szokottnál alaposabban borotválkozott), a haja puhára fésült fényes fekete hullámokban omlik a vállára (szóval ezzel töltötte a délelőttöt), azt a pulcsiját vette fel, amit Remus egyszer kölcsönkért tőle, azzal a dzsekivel, amit Remus egyszer megdicsért rajta, és azzal a farmerral, amiben, nos, James szavait idézve, olyan a segge, hogy még McGalagony is megfordulna utána. (Arra az apró logikátlanságra, hogy McGalagonynak eleve Sirius mögött kellene haladnia ahhoz, hogy a formás kis hátsóját bámulhassa, vagyis fölösleges lenne megfordulnia, sőt, az pont hogy a látványtól való elszakadással járna, Remus hívta fel James figyelmét. (Siriusnak ebből az egészből annyi maradt meg, hogy Remus szerint formás kis hátsóval rendelkezik.))

Remus gyors fogmosás közben vet egy sanyarú pillantást a tükörbe. A látvány a sanyarú pillantásánál is sanyarúbb: a haja máskor legalább nem áll sehogy, most egyértelműen kókadtan lapul a fejére, a szeme alatti karikák a holdtölték utáni állapotot idézik, az arca pedig mintha csak azért sápadt volna el a szokásosnál is jobban, hogy kiemelje a homloka közepén ma reggel óta élénk rózsaszínben virító unikornis-pattanást.

– Íme az első egyszarvú vérfarkas – mutat a homlokára, ahogy visszamegy a szobába.

– Jól áll. – Sirius olyan ragyogó mosolyt villant, ami végképp nem illik most Remus hangulatához. Nincs kedve Roxmortsba menni. Nincs kedve kimozdulni. Villanyt lekapcsolni lenne kedve, függönyöket behúzni, búslakodó esőfelhőket varázsolni a szobába, bebújni az ágyba, fejére húzni a párnát és rá a takarót. Meg néhány plédet. (De az is elég lenne, ha Sirius közel hajolna hozzá, elég közel ahhoz, hogy az éjfekete, frissen mosott, csillogó hajával betakarja…)

– Indulhatunk? – Sirius olyan izgatott, amilyennek Remus nem látta még soha. Izgul talán, nem is izgatott. És még mindig őt nézi, és még mindig ragyog.

– Biztos, hogy jó ötlet velem mutatkoznod? – Remus próbálkozik. Mondhatná, hogy szédül és émelyeg (nem hazudna), de már késő beteget jelenteni.

– Naná! Az én ötletem, szóval csakis jó lehet – szerénykedik Sirius, majd maga elé tereli Remust az ajtóban, a nyomtalan megsemmisülés esélyét is elvéve tőle.

Havazik.

Épp csak annyira, hogy romantikus legyen; csendes, puha, apró pihés havazás, mintha Holle anyó porcukorral hintené be a földet, még tovább édesítve a szerelmesek napját. Remus tart tőle, hogy ha most kinyitná a száját, egyszerre sírná és hányná el magát, szóval csak hümmög és bólogat útközben, míg Sirius tőle szokatlan, zavaros izgatottsággal csacsog: Jamesszel mugli rajzfilmeket néztek a karácsonyi szünetben, és az egyikben Szipáknak hívtak egy kutyát – Remus nagyjából ennyit ért belőle. És jobb híján nevet legbelül önmagán, keserűn égő nevetéssel, amiért azt hitte, hogy a féltékenység nem lehet rosszabb az aznap megismert szorításnál a torkában és mellkasában, mikor megtudta, hogy Sirius Potteréknél tölti a karácsonyt. Az csak gyerekes bosszúság volt inkább és csalódottság, egy újabb pont az „ezt is elszúrtam”-listán, amiért nem merte megkérdezni Siriustól, hogy nem lenne-e esetleg kedve együtt karácsonyozni vele… Helyette akkor James kérdezte meg. És most valaki más hívta el Siriust Valentin-napon, valaki, aki végérvényesen romba dönti a reménytelen ábrándjait, amiket arra a furcsa kis „mi lenne ha…” érzésre épített fel, ami egy ideje ott bizsereg benne Sirius közelében. Amitől Sirius más, mint a többiek. Más, mint James, más, mint Peter, más, mint egy egyszerű barát…

– Ez az az utca? – Sirius megtorpan, mielőtt a keskeny kis utcácskába bekanyarodna.

Az az az utca, mindketten tudják.

– Nem tudom – vágja rá Remus. Aztán majdnem menekülőre is fogja, ahogy felvillan előtte a legrosszabb forgatókönyv, a duplarandi réme, hisz mi más magyarázat lenne rá, hogy Sirius magával hozta őt ide…

– Hát, akkor... Nézzük meg? – teszi fel a kérdést Sirius olyan hangsúllyal, mintha valójában azt kérdezné, hogy forduljanak-e vissza.

– Nézzük meg… – sóhajtja Remus beletörődően. (Forduljunk vissza, kérlek…)

A betűnként legalább száz, kisebb-nagyobb masnival felerősített „Madam Puddifoot kávézója” felirat hívogató babarózsaszínje előtt toporogva Sirius úgy sandít Remusra, mintha tőle várna valami megoldást vagy legalábbis jótanácsot a saját randija kapcsán. Remus a fagyott földet rugdosva megfogadja magában, hogy olyan hűvösen és közönyösen fog viselkedni, amennyire hűvös és közönyös egy kamaszhormonoktól fűtött vérfarkas élete legrosszabb napján a szívét ripityára törni készülő szerelmesek társaságában csak lenni tud.

– Nem megyünk be? – érdeklődik a lehető legérzelemmentesebb hangján.

Sirius erre felélénkül, mosoly görbül a szája sarkában (Remus megbotlik a lábtörlő rácsban), hogy aztán menten le is olvadjon, rettenetnek és viszolygásnak adva át a helyét, amint a fülledt-édeskés levegő az arcukba csap, a csilingelő trillák közt kinyíló ajtó pedig felhívja rájuk a bent ülők figyelmét, ami rajtuk is marad. Siriusnak ökölbe szorul a keze, de a pillanat töredéke alatt nyugalmat erőltet magára – még egy bizonyíték, hogy milyen sokat jelenthet neki az a különleges és ritka szerencsés személy, akivel ezt a délután tervezi eltölteni.

– Foglaltam… Van foglalva asztal, ott hátul – mutatja Remusnak, mintha ez bármennyit is javítana a helyzeten.

Valójában csak ront a helyzeten, már amennyiben ezen lehet még rontani.

A helyiség hátsó felében kíváncsi tekintetektől elzárt (rég késő már, miután az egész kávézón végigvonultak…), meghitt kis bokszok és felerősödő cuppogás fogadja őket. Egymással szemben ülnek le, a pihe-puha üléspárnák vattacukorrózsaszín habjaiba kényelmetlenül besüppedve. Szívecske-fényfoltok táncolnak a falakon, masnik mosolyognak az asztallábakon. Csipketerítő. Szalvétahattyúk. Rózsacsokor az asztal közepén. Leírhatatlan fintor Sirius arcán. Szárnyas aranyangyalka libben föléjük, hogy bárminemű engedély vagy figyelmeztetés nélkül a rózsaszín és a lila különböző árnyalataiban tündöklő, szív alakú cukorkonfettivel szórja tele a hajukat. Pár másodperc dermedt sokk, aztán Sirius megrázza magát, mint dühödt eb a bolhafürdő után. Remus életében először örül a semmilyen hajának, ami még a cukorszíveket is kipotyogtatja rezignáltan magából.

– Mit hozhatok, kis drágák?

Egy tollat, hogy lefirkálhassam erre a ronda szalvétára a végrendeletemet, üzeni Sirius tekintete, miközben a legmeggyőzőbb és legelragadóbb műmosolyát ragyogtatja Madam Puddifootra:

– Teát. Sima feketét, ha van.

– És neked, angyalom? – fordul Remushoz a boszorkány.

– Ugyanazt – mormogja válaszul Remus kurtán. Elcsíp egy különös szemvillanást Siriustól, de nincs ideje megfejteni, csak értetlenkedni és feszengeni és pirulni, mert ekkor Sirius bársonyosan udvarias hangon azt mondja:

– Bocsánat, meggondoltam magam. Legyen inkább két… – Gyorsan végigfutja az itallapra cirádás betűkkel felrótt fantázianeveket, közben a füle mögé tűri, előre húzza, majd újból visszaigazítja a haját. – Két gyümölcstea, mondjuk… Igen, két összebújás a kandalló melegében-t kérnénk.

– Remek választás! A fiatalembernek igen jó ízlése van... – Madam Puddifoot kedves mosollyal végignéz rajtuk, a pillantása végül Remusról visszatér Siriusra, és cinkosan rákacsint búcsúzóul. Remus érzi, hogy magyarázkodnia és tiltakoznia kéne most, de inkább Siriusra hagyja. Sirius nem magyarázkodik és nem tiltakozik, szóval Remus úgy dönt, inkább kiélvezi és elraktározza magában ezt a félreértésből fakadó boldogságillúziót.

Az összebújás a kandalló melegében-nek mézeskalács illata és rubinvörös színe van. A két csésze egymáshoz bújva érkezik, és nem is hajlandóak egymástól nagyon elszakadni, így Sirius és Remus is kénytelen szorosan egymás mellé kucorodni. Remus keserédes elégtételt érez, ahogy elképzeli, mi lenne, ha így találná most őket az a valaki, akivel Sirius randizik. Elszégyelli magát a gondolattól. És szégyelli magát azért is, ahogy eddig viselkedett, és szégyelli a haragot, amit egy ismeretlen iránt érez, csak azért, mert Sirius azt az ismeretlent szereti, nem pedig… őt. Azért persze jogosan haragszik rá, amiért megvárakoztatja Siriust, és amiért annyira nem ismeri, hogy képes volt a találkájukat erre a helyre szervezni. Tudnia kéne, mennyire kínos és kellemetlen ez neki… De Remus épp azért van itt, hogy a barátját támogassa, és mellette is marad, ameddig csak szüksége van rá, amíg fölöslegesnek nem érzi a társaságát…

– Olyan, mint a szemed.

– Tessék? – Zökken vissza Remus gondolatai reményvesztett borújából a még siralmasabb (és jóval pinkebb) valóságba.

Sirius egy darabka kandírozott barnacukrot nézeget.

– Ahogy így csillog rajta a fény. Majdnem olyan szépszínű, mint a… – Nem fejezi be: újabb angyalka röppen föléjük, ő pedig ezúttal résen van, és egy határozott mozdulattal elhessegeti. A mozdulat valójában túl határozott, szóval gyakorlatilag lecsapja; az aranyló kupidó felkenődik a falra.

– Hoppá.

– Megoldom. – Remus az egyik hurkás kis combocskát az ujjai közé csippentve felemeli a kábult angyalkát, és szakszerűen az asztalra fekteti. Pár csepp teát löttyint a csészéhez tartozó virágmintás, aranyperemes tányérba, a pálcájáért nyúl, majd egy gyors hűtőbűbájt követően a mézeskalács illatú frissítőt óvatosan az angyalka arcába fröcsköli. A kis kupidó kótyagosan ásít egyet, aztán kötelességtudóan (és kissé ingatagon) tovalibben, hogy az eddigi cukorkonfetti adagnak nagyjából tízszeresét zúdítsa a szomszédos asztalra. Az ott enyelgő párocskát a hangok alapján ez cseppet sem zavarja: kuncogva-cuppogva nyalják-falják tovább egymást cukorszív borításban is.

Remus és Sirius összenéznek, a pillantásuk beszédes; „hová kerültem én?”. Letargikus hallgatásban kavargatják a teájukat tovább.

– Mintha megbántad volna, hogy eljöttél… – mondja bele egyszer csak Sirius a csendbe. Szemügyre veszi a szív alakú kanalat, aztán inkább visszadugja a teába. Remus csodálja, hogy nem repedt meg a csésze.

– Csak nem értem, hogy miért vagyok itt... – sóhajtja a pattanását vakargatva.

– Ágas ötlete volt – grimaszol Sirius. Újra felveszi, újra ledobja a kanalat, csörren a porcelán, az abroszra fröccsen a teája. Remus csak most veszi észre, hogy az ölelkező csipkeszálak turbékoló gerlepárt mintáznak.

Semmit nem ért már.

Legfőképpen azt nem, hogy hogy történhet ez meg épp vele, és hogy amúgy hogy a fenébe kerültek ők ketten ide.

– Mi?

– Hogy ide jöjjünk. Ágas mondta. Hogy ez romantikus meg hogy ez kell egy randihoz. Én szívesebben mentem volna a Három Seprűbe. Vagy a Rengetegbe. Ott legalább nyugi van. Néha jó, ha nyugi van… – dörmögi Sirius maga elé, miközben a tea mellé járó Valentin-napi ajándék habcsókokat bökdösi. – Mindegy. Már itt vagyunk…

Az egyik habcsók pasztellszínű porrá lesz.

– De kire várunk?

– Hogy? – Sirius végre felnéz, az arcán őszinte értetlenség. – Hagyd békén, elvakarod… – teszi azért hozzá gyorsan, és lefogja Remus kezét. Az érintése átszakít valamit Remusban. Fáj. És nem igaz, hogy Sirius ezt nem látja, nem igaz, hogy nem érzi, nem érti, mit tesz vele…

– Kivel találkozol?

– Senkivel – feleli Sirius megütközve. – Kivel kellene találkoznom?

Remus nagy levegőt vesz. Elhúzza a kezét, a teáscsészét kezdi tüntetőleg szorongatni.

– Azt mondtad, randid lesz.

– Igen.

– Kivel?

– Hát... – Sirius faképnél hagyott keze visszatér a saját hajába, idegesen igazgatja, birizgálja. Izzad a tenyere, a hajszálak rátapadnak az ujjára. – Azt mondtad, eljössz velem. Nem voltál túl lelkes, de azt mondtad, eljössz. Szóval gondoltam, részemről randi, te meg majd eldöntöd...

Remus félrenyeli a teát. Pontosabban csak a korty nagyjából negyedét, a maradék háromnegyed csábítóan csorog le az állán; diszkréten fulladozva igyekszik a pulcsija ujjába törölgetni.

– Te… – köhögi arra az ütemre, amivel Sirius a hátát veregeti. Vagy Sirius veregeti a hátát a köhögése ütemére. Mindenesetre megindító az összhang közöttük. – Randizni… hívtál… engem… Valentin… napon… ide? Miért?

– Basszus... Amiért az emberek randizni szoktak egymással Valentin-napon itt! Áh, tudod mit? – fakad ki Sirius a semmiből jött sértődött daccal, és felpattan. (A szomszédos bokszban a szerelmes susmussal nagy ritkán megszakított cuppogás hirtelen elhallgat.) – Felejtsd el. Tiszta hülye vagyok, tudhattam volna, hogy te nem is… Felejtsd el.

– Várj! – Remus utána kap, megfogja a kezét, visszahúzza.

– Mi van?! Mondom, hogy…

– Eljönnél velem randizni Madam Puddifoot kávézója helyett mondjuk inkább a Három Seprűbe vagy a Tiltott Rengetegbe?

Sirius úgy huppan vissza a puhapárnás ülésre, mint egy rongybaba. Ahogy nézik egymást, lassan összebújás a kandalló melegében-állagúvá kezdenek olvadni a Remus mellkasát reggel óta (hónapok óta) nyomó kövek, és egyszerre értelmet nyer minden, ami eddig is ott volt a szeme előtt, de túl szépnek tűnt ahhoz, hogy el is higgye: Sirius hosszú, rajtafelejtett pillantásai, gyerekes viccnek tűnő utalgatásai, barátinál gyöngédebb és kicsivel valahogy mindig tovább tartó véletlen-érintései. Egy pillanatra rátör a pánik, hogy mi lesz, ha most csókolózni fognak – aztán eszébe jut, hogy hol is vannak, és felnevet, pontosan akkor, mikor elneveti magát Sirius is. Túl sok minden történt az elmúlt pár percben, túl sok minden történt az elmúlt pár hónapban, túl sok minden, amit meg kell majd beszélniük, és amit nem is igazán értenek – szóval csak nevetnek, még mindig egymás kezét szorongatva. Remus egy újabb titkot kezd el megfejteni: ismerős érzés, ismerős nagyon, az ő sebes kézfeje Sirius meleg tenyerében, a hüvelykujja tétova cirógatása…

– Te... Te szoktad fogni a kezemet, mikor... átváltozás után… – döbben rá.

– Lebuktam – sandít fel Sirius a szégyellős félmosolyával. Remus rögtön kihasználja az alkalmat, hogy mostantól már nem csak lopva gyönyörködhet benne. – Baj?

– Dehogyis – szorítja meg bátorítón, marasztalón Sirius ujjait. – Csak eddig azt hittem, hogy csak képzelem… – vallja be csendesen. Sirius válaszul felkuncog puhán.

– Szép kezed van – mondja. – Jó fogni.

– A te kezed is nagyon szép – bókol Remus is lelkesen. – És nagyon jó fogni. És nagyon... jól tudsz vele fogni.

A bókolást nem árt még gyakorolniuk.

*

– Azt ugye tudod, hogy James csak viccelt a Madam Puddifoottal?

Sirius megáll a hóesésben. Ahogy gyűlnek a hópelyhek a vállán és a hajában, úgy világosodik meg odabent is szép lassan. (Tényleg szerelmes, fut át Remuson a megmosolyogtatóan melengető felismerés: csak a szerelem lehet, ami ennyire elvakította…) Aztán káromkodik egy cifrát. (Azért jó érzés az igazi Siriust visszakapni.)

– Ki fogom csinálni. Ezért... Ezért... Ezért ki. Fogom. Csinálni. Ne nevess, komolyan mondom. Ezért megetetem vele a hülye cikeszét. Ezért… Jó, figyelj – hadarja aztán egy szuszra –, ha kérdezi, a Szárnyas Vadkanban voltunk, utána meg bóklásztunk egyet a Rengetegben.

Remus bólint.

Majd a Rengetegbeli bóklászásuk után talán megemlíti Siriusnak azt a mellékes tényt, hogy eszükbe sem jutott James köpenyét magukkal hozni, vagyis nagyon is láthatóak voltak mindenki számára, akivel csak összefutottak ma délután. Ebből pedig egyenesen következik, hogy mostanra már valószínűleg az egész Roxfort (beleértve a festményeket, a kísérteteket, a lovagi páncélokat és a félszemű banya szobrát is) arról beszél, hogy Sirius Black Remus Lupinnal randizott Valentin-napon Madam Puddifoot kávézójában. 

(Bizonyítékul pedig ott maradt pár cukorszív a hajában.)