Credence/valaki-aki-szeret, Grindelwald/valaki-akit-irányíthatok.
Darabkákra tört.
Nevek szándékosan nincsenek párbeszéden kívül.
Igazából párbeszédek sincsenek.
Eredetileg E/3 volt mindkét szemszög, de kiszedtem belőle dolgokat, így viszont egy ponton már nagyon összefolyt, szóval félig inkább E/2 lett.
Utálom, hogy indokolatlanul sok gondolatjelet használok -- szóval átálltam indokolatlanul sok pontosvesszőre.
Indokolatlan erotikus tartalom is van, mert szörnyeteg vagyok.
OOC Gravesszel/Grindelwalddal bűnösen nagyon élveztem dolgozni, mert szörnyeteg vagyok.
– Segítek, Credence.
Soha, senki nem ejtette így a neved. Az ő ajkán varázsszóvá lesznek az esetlen hangzók. Varázsszikrák csillannak fel, és ő gyöngéden, egyenként hajtja szét ökölbe gyűrt ujjaidat, mint ahogy szirmot bont a rózsa; végtelenül gyöngéd, de kérlelhetetlen érintés, és észre sem veszed, hogyan (gyöngéden, egyenként) szaggatja le a szirmokat a szörnyűséges titokról, amit eddig a markodba zárva őriztél görcsösen. A legvégén nem marad, csak a csupasz tenyered; bimbójából kibontott titkod, lemeztelenített lelked. Undorító, véres és gennyes. (És miközben cirógatva gyógyítja bőrödet, észre sem veszed, hogyan mélyül tovább a lelkedben a seb.)
– Meg… Meg tud tanítani rá engem is?
– Igen. Igen, megtanítalak rá, Credence, és megtanítalak sok minden másra is. – Rásimul az arcodra a keze; rettegve, reszketve élvezed. – Szabad leszel, és többé nem bánthat téged senki. Még ő sem. De cserébe segítened kell nekem. Megérted, ugye? Szükségem van rád, Credence.
Soha, senki nem ejtette így a neved, és soha, senki nem mondta még, hogy szüksége van rád. Színesen, vidáman ragyognak körülöttetek a varázsszikrák. Nem emlékszel, örökké a földre szegezett tekinteted mikor látott utoljára szivárványt, nem emlékszel, éreztél-e valaha bármit, ami nem szürke és rideg. Az ő keze puha és meleg.
Bólintva törleszkedsz bele.
*
(Van valami, amiben talán nem is különbözik egymástól annyira varázsló és mugli: mindkettőnek a szíve a legnagyobb gyengesége. Beleremeg minden hevesebb érzésbe, és ebben az izgatott reszketésben tehetetlenül zúzza porrá az akarva-akaratlanul maga köré húzott védőfalakat...)
A fiút megtalálni könnyű. (csak ismerni kell a hangját a haragnak. a sötétségnek és a fájdalomnak. nem a kiáltásban. a csendben.) A bizalmát elnyerni – gyerekjáték. A nő az eredeti célpont, de aztán egy alkalommal (egy átlagos, unalmas őszi nap) magával viszi a társát. A férfi letérdel a fiú mellé. A fiú felnéz. A férfi a tenyerébe zárja a fiú kezét. A fiú ránéz. Ragaszkodás, csodálat, reménytől vak imádat, szeretetéhség – Albus óta bárhol felismeri ezt a nézést. Innentől lesz csak igazán izgalmas a játék.
(Köszönjük, Mr. Graves, a szerepe ezzel véget ért.)
*
Sejtelmed sincs, kit, vagy mit keress. Csenevész testek, beesett arcocskák, csontos kis kezek, éhségtől csillogó szemek. Mind pontosan ugyanolyan mohón lapátolják be az ízetlen ételt, és mind anélkül távoznak, hogy valaha is igazán jóllaktak volna. És holnap mégis eljönnek újra.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
*
– Megtudtál valamit? Megtaláltad?
Riadtan ugrasz meg, és megbotlasz egy szemeteszsákban. Nem hitted, hogy eljön. Nekizuhansz a sikátor falának, a koponyád hatalmasat koppan, a soron kívüli találkozó miatt érzed várakozó (vágyakozó) izgalmad azonnal elillan, és már csak a rémület van, a szégyen és az önvád. A tudat, hogy saját önző vágyaid (mikor tanultál meg vágyni? mikor felejtetted el, hogy álmodni bűn?) miatt csalódást okozol – neki. Soha többet, fogadod meg magadban, sohasohatöbbet, mantrázod, csak most az egyszer, csak most ezért ne bántson; közben a fényes cipőket nézed, kimért léptekkel közelítenek meg. A fal mögötted, ő előtted, semerre sem menekülhetsz.
– Nem, uram, sajnálom, még nem, én… sajnálom, én csak…
Védekezőn húzod össze magad, ahogy megindul feléd a keze – aztán sóhajtva hunyod le a szemed, ahogy a megszokott puha, meleg érintést érzed az arcodon, nyakadon. Ellazulsz. Varázslatos a pillanat.
(Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.)
– Shhh, semmi baj, semmi baj… – Görbe hátadra fonódnak az erős karok, a mellkasára von, hagyod. – Megint bántott? Ki bántott? Azért akartál találkozni?
Nem, mondanád, és esedeznéd a bocsánatát, de nem jön ki hang a torkodon; félsz, hogy kiszökne mellette más is, szavak, amiket titokban kell tartanod, érzések, amiket el kell fojtanod, álmok, amikről nem tudhat senki más, amik mocskosak és szégyenletesek, amiket kétségbeesetten gyűlölsz, és kétségbeesetten kívánsz. Soha eddig nem tartott még az ölelésében ilyen sokáig. Soha senki nem tartott még az ölelésében ilyen sokáig. Belebújsz a nyakába, hunyt szemmel rettegsz és reszketsz megint, mert ha a gondolatok olvasására is van varázsige, ha megtudná, mi jár a fejedben (a szívedben), akkor borzadva-kacagva taszítana magától el, és akkor belőle sem lenne más, mint egy soha be nem teljesülő álom, és egy csokor be nem váltott ígéret.
– Nem véletlenül választottalak téged, Credence – suttogja a lélegzete a tarkódra, és ez megint valami varázslat lehet, biztosan az, mert eddig nem tudtad, hogy a szavakat nem csak hallani, de érezni is lehet. – Különleges és értékes fiatalember vagy. Ne hallgass azokra, akik mást állítanak. Nekem higgy, Credence. Egyedül nekem higgy. Ezt ígérd meg.
Bólogatsz.
Hirtelen lép el, bizonytalan térdeidre hagyva egyensúlyodat, és te, mint légtornász, akit cserbenhagyott a partnere, zuhansz. Elkap. Az utolsó pillanatban nyúl érted, már ott is van az arcodon mindkét keze újra:
– Nézz rám, Credence.
Lágyak, mégis határozottak a szavak, az ujjaival együtt utasítanak. Mint a béna, akinek egyszer csak azt mondták, kelj fel és járj, mint ahogy ő csodálkozott rá az első lépésre, úgy csodálkozol rá, hogy a hősöd valójában nem egy elérhetetlen istenség; húsból van ő is és vérből (és varázslatból), és egy centivel sem magasabb nálad. Épp egy vonalban van a tiéddel a szája. Hozzá is ér egy pillanatra, egy pillanatra és talán még tovább is, ahogy beszélni kezd; olyan közel, mintha a te ajkaid közé kívánná becsempészni elsuttogott szavait:
– Értékes ember vagy, higgy nekem. Minél előbb megtalálod a gyermeket, annál hamarabb megbizonyosodhatsz róla te magad is. Közénk tartozol, Credence, nem vagy egyedül, nem vagy elveszett. Helyed lesz a varázslók között. Az én oldalamon.
Kínzó a hideg és az üresség a bőrödön, mikor magadra hagy, fájdalmas – és édes.
*
Olykor néhány puhán elsuttogott remény-szó hatásosabb, mint egy Imperio.
*
A tükörképed elmosódott az ablaküvegen, a sötétség körbeöleli fakó arcodat; egyetlen végtelen, alaktalan test, ösztönösen kapod el róla (rólad) (magadról) a tekintetedet. Aztán felnézel újra. Felnézel magadra. Öklödből szabadult ujjaid tétován fedezik fel arcod ismerős-idegen vonásait, nyirkos, fagyos ujjbegyeidet forrónak és száraznak képzeled el – ez az ő érintése most, az ő szeme figyel. Milyennek lát vajon? Mit lát vajon benned? És ha a szemébe néznél, ha nem lennél ilyen gyáva, ha csak egyszer, egyetlenegyszer belenéznél, te mit látnál vajon benne, törődést vagy hazugságot? Nem, ő nem hazudna neked. Ő más, ő jobb, mint a többiek. Félénk mosolyt ajándékozol magadnak, ahogy eszedbe jut a délután, és a zaklatott gondolataidban azóta ott kavargó négy betűből most először rakod össze a mindeddig olyan valószínűtlennek tűnő bűvös szót: c-s-ó-k. A kezed (keze) lesiklik a nyakadra, megtámasztja az arcodat, a hüvelykujjad (hüvelykujja) az álladon, az ajkadon, és forróság bizsereg végig a gerinceden, és szégyenpír az arcodon, mikor megérzed, milyen áruló hevesen lüktet az érintésed (érintése) alatt az az erős kis ér a nyakadon.
– Credence?
Ijedtedben a nyelvedre harapsz. Keserű a véred.
– Credence, mit művelsz?
– S-semmit, anya.
– A paráznaság bűn, Credence. Ne hidd, hogy nem tudom, milyen elfajzottak és természet ellen valóak a vágyaid.
– Én… én nem… én soha…
– Persze, hogy nem. Épp elég, ha gondolatban vétkezel.
Parancsolón nyújtja feléd felfelé fordított tenyerét.
*
A fiút másnap ismét felkeresi; váratlanul éri az újabb meglepetés randevú, elgémberedett ujjai közül kicsúszik, és pocsolyába potyog néhány szórólap. A szokottnál is nyomorultabbul fest, csapott vállai még tovább görnyednek, reszket és nyöszörög, mintha a rettegett övcsattal együtt csattana a hátán minden egyes esőcsepp. Vitathatatlanul van valami megkapó az elesettségében. Naivságában. Kétségbeesésében. Szabadjára engedte könnyeit a zuhogó esőben, a szeme puffadt, vörös, a tekintete kivételesen nyílt, védtelen és riadt. Kivételesen sebezhetőnek tűnik ma.
– Még… még nem… sajnálom – szipogja.
– Tudom. Most nem azért vagyok itt. Mutasd.
Rémülten rázza a fejét, de nem ellenkezik. Ellépni sincs ereje, pedig egy tócsa közepén álldogál majdnem bokáig; viseltes cipője alatt fullad vízbe egy máglyára szánt boszorkány képe. Egyértelműen a fájdalom rántja ezúttal görcsbe a testét, ahogy a hátára simul a könnyű érintés.
– Szegény fiú... Nem, nem ezt érdemled... – Hirtelen jött ötlet, talán már túl sok lesz neki, de a könnyein megtört fény, a kiszolgáltatottság a szemében ellenállhatatlan kísértés. – Elmegyünk innen. Kapaszkodj belém.
Szegény fiú, annyira kiszámítható. Menthetetlenül megbabonázza, lenyűgözi a drága Percival lakása: komoly színek, meleg tónusok, kifinomult ízlés, maszkulin elegancia. Úgy vacog és csöpög a szoba közepén, mint egy csatornából kimentett árva kiscica; szinte dorombol áhítatos elfogódottságában, mikor körbeöleli, megszárítja, és felmelegíti testét a mágia. Még mindig elhiszi, hogy egy szép napon mindezt majd ő is tudni fogja.
– Ülj ide mellém.
Az ágyra. Persze, a kanapé is megtenné, de az ágy – hatalmas franciaágy, kéjesen terpeszkedve tölti be szinte az egész szobát, az ágynemű rajta szatén éjszaka – mégis más. Egyszerre megszentelt, és bűnös terület. Megbűvölve nézi, majd, mintha egy álomban járna, bizonytalan léptekkel megindul felé. Néma bocsánatkérések közepette, lesunyt fejjel iszkol vissza, leveszi a cipőjét, a küszöbnél hagyja. Elvarratlan cérnaszálak foszladozó tűpárnája a zoknija. Megtorpan újra, mikor már csak karnyújtásnyira van tőle az ágy, tétován toporog tovább, mintha a lelkiismeretével viaskodna, álom ez most, vagy a valóság. Egész izgalmas elképzelni, hogy elnyomott vágyai milyen merész és tiltott vidékekre terelhetik az álmait.
– Credence?
– Nem szabadna itt lennem. Ha… ha megtudja… ha nem érek időben haza, megbüntet megint…
Tényleg kijárna neki egy kiadós pofon. Csak hogy helyrebillentse lehajtott fejét, mikor így motyog maga elé.
– Mindjárt hazaviszlek, ne félj. Gyere.
A várakozón felé nyújtott tenyér láttán elkerekedik a szeme – aztán felszűköl, reszketni, rángatózni kezd, mintha ehhez az egyszerű, hétköznapi gesztushoz kibírhatatlan fájdalmakat társítana az agya, a keze pedig akarata ellenére indul el, valami láthatatlan, külső erő vezényletével, az öve felé. Érdekes. Úgy tűnik, az a bolond nőszemély megszállott boszorkányüldözése közepette a maga alantas mugli módján kifejlesztette két, varázslók közt sem véletlenül tiltott átok elegyét.
– Csak a kezedet kérem, nyugodj meg. Úgy, jól van… Nézz rám, Credence. Akarnék én rosszat neked valaha is?
Megrázza a fejét. Nem csak a fájdalmát, az örömét, félénk mosolyát is igyekszik elrejteni, ritka kincsként titkolja, őrizgeti. Az ajkát harapdálja, miközben a matracon feszeng; túl puha, túl kényelmes – és túl csábító lehet neki.
– Éhes vagy?
– Nem. Köszönöm.
– Édesanyád nem örülne, ha hazugságon kapna.
A cinkos pillantást újabb tétova, hitetlenkedő mosollyal viszonozza.
Néhány rutinos csuklómozdulat, pár ritkán használt varázsige, és az ágy szélén, díszes tálcán, illatozó kakaó gőzölög. Mellette sütemény, puncsos és karamellás mignon.
A fiú hangosan nyel egy nagyot.
– Egyél. De előbb még levesszük ezeket... Segítek.
Nyöszörög, és reszket, mint a nyárfalevél, ahogy nem védi többé hajlott hátát az agyonhordott kabát és mellény.
Vérfoltos az inge.
(Az a mugli nő már rég holtan heverne, ha nem volna ilyen fontos tényezője a tervnek.)
Pírfoltos az arca.
– Ezt is le kell venni?
– Nem. Csak húzd fel, hadd lássam a hátadat.
Orrfacsaróan tömény, olcsó háziszappanszag szivárog sápadt bőre pórusaiból; szánalmat keltő látvány lehet, ahogy ujjnyi hideg vízben ülve szorgosan csutakolja satnya testéről a képzelt szennyet és vétkeket. Pedig a fiú ártatlan és tiszta, nevetségesen – fél perc sem telik el, máris mélyülni kezd a lélegzete.
*
Az érintése az, ami a legjobban lenyűgöz. Újra és újra rácsodálkozol a hatalmára; varázserőt tart az ujjai közt, irányítja, kontrollálja. Erő van benne és gyöngédség, kedvesség, figyelmesség, törődés. Szeretet. Hiszel neki. Hiszel benne. A varázslat az egyetlen igaz hit, és az érintés az egyetlen igaz ige. Ő a te valódi védelmező szented. (Anyád szentjeit hiába kérted, soha, soha nem segítettek.) Lassan, finoman siklik a hátadon a keze. Mélyek (és undorítóak) lehetnek a sebek, biztosan ezért tart ilyen sokáig, míg meggyógyítja őket a varázsa. Meztelen bőrödet cirógatja a varázsa. Egyre forróbb a tested, és egyre jobban dideregsz; a szíved úgy dobol reszkető bordáid között, mintha ki akarna törni, mintha ugyanaz a varázserő hívná, vonzaná a tenyerébe, amivel a konyhaszekrényből parancsolt tányért, bögrét elő. Elfehéredő ujjakkal kapaszkodsz az italodba, a forró kakaó mégis a szőnyegre löttyen, ahogy az érzékeid, az izmaid (és még valami, valami a testedben, beesett mellkasodban, valami benned, megfoghatatlanul mélyen) lassan átveszik az irányítást az akaratod fölött – mert hiába tudod, hogy ez rossz, nagyon-nagyon rossz, nem tudod megállítani.
Megrándul a tested.
Szégyen. Bűn. Varázslat.
– Edd meg a süteményt. Aztán hazaviszlek.
Bénultan ülsz. Ha most fel kell nézned (ha most rá kell nézned), ha most fel kell kelned, abba belepusztulsz, úgy érzed.
– Maradni szeretnék – motyogod, közben engedelmesen ráharapsz a rózsaszínű mázra. Édesen árad szét a szádban, édesen és sósan; észre sem vetted, mikor indultak meg a könnyeid újra, és mikor döntöttek úgy, hogy versenyre kelnek a kinti esőcseppekkel. Nem szabadna, hogy ő is lássa… Mint egy pofon anyádtól, úgy vág arcon (szíven) a felismerés, hogy az imént hangosan kimondtál valamit, valami olyat, amit soha-soha nem lett volna szabad.
– Bo-bocsánat… kérem... k-kérem... – dadogsz, és nem tudod, mit kérsz. Eddig nem mertél vágyni semmire, és most úgy érzed, bármit is adna, nem volna elég.
Erős karjai hirtelen és szokatlanul hevesen fonódnak köréd. Ingre vetkőzött ő is, zavarba ejtően közeli a bőre, a hője, vállára hajtod a fejedet, az arcodon érzed, mosolyog a szája. Tudja a szégyened. Tudod, hogy tudja – és tudod, hogy ő nem büntet meg miatta.
– Legközelebb itt maradhatsz, ígérem. Ha megtalálod a gyermeket, ha végre szabadok leszünk, akkor jöhetsz ide, és addig maradhatsz, amikor és ameddig csak szeretnél. Tudom, hogy nehéz, tudom, hogy fáj, de bírnod kell még egy kicsit. Erős vagy, Credence.
*
Egyre fogy az idő. A fiú tehetetlensége egyre dühítőbb, és egyre unalmasabb a hiszékeny naivsága is. (Albus volt az egyetlen méltó partner ebben a játékban.)
*
Újabb sikertelen nap a mai, de holnap, holnap már nem okozol csalódást neki. Magadra húzod a takarót; épp csak arra elég, hogy vacogni ne vacogj, de fázni fázz még. Pillangó vagy a bábban, aki magzatpózba görnyedve várja a szabadságot, az újjászületést.
Hibbant vagy
Szemétrevaló
Szörnyszülött
Erős vagy, Credence
Az égről lassan leolvadnak a csillagok, és csak a sötétség marad.
*
Reggel kimerülten ébredsz; álmodtál, és álmodban szabad voltál, félelmetesen erős és félelmetesen szabad. Mozdulatlanul fekve nézed a porszemek táncát a beszüremlő fényben. Tudod, hogy büntetés jár a későn kelőnek, ahogy büntetés jár az összemocskolt ágyneműért is – de majd ő begyógyítja, az ő érintése, az ő varázsa majd begyógyítja minden sebedet.
*
Szép mama, jó mama
boszorkányra les,
Szép mama, jó mama
banyákat keres,
Jó mama, szép mama
sok banyát talál,
Jó mama azt mondja,
(vedd le)
Jó mama azt mondja,
(a te anyád egy förtelmes, gonosz némber volt)
Jó mama azt mondja,
(Modesty…)
mindre
halál
vár.
n e ö l j
*
segítsen kérem segítsen
*
Kvibli vagy, Credence. Téged nem lehet tanítani.
Rajtad nem lehet segíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: