'Virágkirály'

Flufftúladagolás, civódás, virágok, csókok és egy koronázás. Meg egy darázs.

A százszorszép aprócska szirmai megcsiklandozták Loras mellkasát. A fiú összerezzent és nyöszörgött, de az az édesen elesett hangocska még valahonnan nagyon messziről jött, álomország kapuin túlról. Renly várt pár másodpercet, majd a hamvas virágszirmokkal újabb láthatatlan ábrát festett a még hamvasabb bőrre. A következő titkos üzenet Loras kulcscsontján simogatott végig, a rá következőnek azonban, ami már rejtett régiókba vágyott, útját állták az ing szalagjai.

Renly nézte a hatalmas, csukott szemeket, a hosszú szempillák rezzenéstelen árnyát, közben leheletfinomsággal oldotta meg sorra a laza csomókat: az ing két szárnya olyan könnyedén nyílt szét, és siklott le Loras bordái mentén, mintha maga is bűnnek érezné, hogy egészen mostanáig takargatni kényszerült egy ilyen szép testet. A fűtenger mélyén rejtőző két fiú körül kíváncsiskodó szellő pajkos ujjai ellenben szégyentelen mohósággal csaptak le a felkínált bőrfelületre; megcsipkedték, megcirógatták, megborzongatták, szanaszét szórták rajta a libabőr parányi gyöngyeit, a rózsaszín mellbimbókat keményre csókolták.

Loras újból megrezzent. Az oldalára fordult, belegördült Renly ölelésébe, motyogott valamit, vagy talán csak cuppogott álmában (Loras feltűnően gyakran hallat cuppogó hangokat álmában. Renlynek nincs szüksége különösebb álomfejtő képességre, hogy rájöjjön, milyen képek cikáznak ilyenkor a fiú lehunyt szemhéjai mögött.), a következő pillanatban azonban már vissza is süppedt a délutáni szundi békésen szuszogó öntudatlanságába.

Renly olyan, egyszerre elbűvölt, elfogódott és büszke, összhatását tekintve ritkamód idétlen mosolygással ölelte magához, ahogy csak a menthetetlen szerelmesek tudnak szerelmük tárgyára mosolyogni. A kis virág azonnal kihasználta elkalandozott figyelmét: megszökött az ujjai közül, egyetlen szökkenéssel Loras hajszálain termett, és bebújt az aranybarna tincsek ölelő biztonságába, pontosan úgy, ahogyan az aranybarna tincsek tulajdonosa vackolta be magát kedvese erős karjai közé.

Renly pár néma és mozdulatlan percig, míg úgy tűnt, minden mozgás és nesz, minden idő és élet megállt, hogy elgyönyörködjön Loras szépségében, elmerengve figyelte a selymes hajszálak hálójába zárt virágszálat – aztán azzal egy időben, hogy fokozatosan visszaereszkedett köréjük a valóság, ajkain a bárgyú szerelmes mosolygás átváltozott csibészes vigyorrá. Óvatosan felemelte a kezét Loras hátáról, kitapogatta a fűszálak között a legközelebbi virágot, és letépte, gyöngéden, de lelkiismeretfurdalás nélkül, hiszen a virágok is biztosan egyetértenek vele abban, hogy Loras érintéséért már érdemes volt élni, és Lorast érintve a legszebb elmúlni (és egy ilyen földben érdemes örök nyugovóra térni). Nem tévedhetett nagyot, mert az előzőhöz hasonlóan ez a százszorszép is olyan izgatottan remegve-pörögve merült el Loras hajában, ahogy a szemérmes szűzlányok lépnek a táncparkettre, mikor szívük titkos imádottja a kezét illendőn feléjük nyújtva táncba invitálja őket életük legelső bálján. Renly már csak tudja.

A harmadik virágszál lelkesen követte társait, ahogy a negyedik és az ötödik is. A hatodik némi segítségre szorult; kivételesen törékeny kis szárát Renly előzékenyen rendezte el, és csak akkor nyúlt az újabb virágokért, mikor meggyőződött róla, hogy biztos kapaszkodót talált egy selymes tincs hullámának mélyén.

A fűszálak dzsungelének tenyérnyi tisztásán sütkérező gyík okos kis fejét félrebiccentve figyelte Renly ténykedését – és talán előre látta a százszorszépekkel díszített fürtökre ébredő Loras reakcióját is, mert gyors mérlegelést követően inkább tovairamodott, biztonságos menedékhely után nézve.

Nem is ő, hanem egy szemtelen darázs zümmögése, és Renly védelmező hadonászása volt az, ami végül felriasztotta Lorast a szendergésből. Olyan lassan nyitotta ki a szemeit, mint aki először csodálkozik rá a világra; egy olyan világra, amiben egy mindenre elszánt Renly kapálózik lobogó hajjal fölötte. Nem is igazán tudta hova tenni a látványt, talán valami bizarr álomnak hitte, mert pár döbbent másodperc után visszacsukta szépen a szemeit.

A darázskergető hadművelet már véget ért, Renly átszellemült diadallal az arcán óvta tovább szerelmese álmát, mikor Loras megmoccant újra. Felemelte a fejét, letörölte az állán csordogáló vékonyka nyálpatakot, mintha az soha nem is létezett volna (a Renly felkarján csinos kis tócsában átnedvesedett ing már elkerülte a figyelmét), majd felpislogott Renlyre álomtól fátyolos, nagy, barna szemeivel.

– Nem aludtam – szögezte le sietve, majd ahogy az álomfelhők mögött lassan felcsillantak tekintetében az értelem napocskájának első szikrái, gyanakodva megtudakolta: – Mit csinálsz?

Renly eltöprengett egy humoros megjegyzésen, amiben szerepet kapott volna egy törékeny kisvirág, egy kardokkal, bárdokkal, lándzsákkal és csatacsillagokkal felfegyverkezett gyilkos óriásdarázs (vagy inkább egy teljes raj), és a bátor megmentő, aki segítségére sietett az ő kis virágának, és félelmet nem ismerve szembeszállt az óriásdarázzsal… az óriás rajnyi óriásdarázzsal, mielőtt azok súlyos és véres, de legalábbis kellemetlenül viszkető sebet ejthettek volna védencén – azonban a frissen (félig) ébredt Loras lapos pillantásait látva úgy döntött, darázskergető hőstette helyett inkább a jelen helyzetet festi le:

– Nézem a Viráglovagot a virágos réten, virágokkal a hajában. – Itt meg akart állni. Szinte minden erejével azon volt, hogy itt megálljon és elhallgasson, de a folytatás már ott bujkált a torkában, csiklandozta a hangszálait, és a szavak egyenként szöktek meg a nyelvéről: – Kimerítő éjszakád volt, Loras. Csicsikálj tovább, a te korodban még fontos a napi nyolc óra alvás.

Loras egészen mókás látványt nyújtott, ahogy küzdött a szavakkal: összevont szemöldökkel próbálta értelmezni őket, egyetlen szemvillanás jelezte, hogy megértette őket, aztán durcásan összepréselt ajkakkal keresgélt kellően frappáns visszavágás után – közben pedig végig úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban újra elbóbiskolhat.

– Szeretkezz velem, és most az egyszer megbocsátom, hogy viccelődtél rajtam – hajlott az alkura végül. Tényleg nagyon fáradt lehet. Renlyt ezúttal valóban elkezdte furdalni a lelkiismeret, elvégre – félig – az ő hibája, hogy ennyire kimerítően jól sikerült a tegnap éjszakájuk.

– Nem viccelődtem – hárította el a vádat. – Mindössze vázoltam a tényeket.

Loras újból összevonta a szemöldökét. Lassan bandzsított oldalra: az egyik kisvirág a füle mögül mosolygott rá, éppen belógott így a látóterébe. Loras úgy tépte ki a hajából, mintha egy Dorne-ból elkóborolt skorpió volna.

– Miért vannak virágok a hajamban? – sziszegte, és igyekezett mellé nagyon komolynak és fenyegetőnek tűnni, de Renly csak egy kialvatlanságtól karikás szemű, összekócolódott tincseiben százszorszépeket viselő kisfiút látott maga előtt.

– Kíváncsi voltam, milyen vagy virágokkal a hajadban – vont vállat.

Loras erre megpróbált felülni, nyilván, hogy odafentről még nagyobb tekintélyt adjon felháborodásának, de miközben feltápászkodott volna, óvatlanul rátenyerelt ingének egyik szabadon himbálózó szalagjára. Arccal előre zuhant vissza a puha pázsitra. Renly ezt látva kiadott valami furcsa hangot; egyszerre tűnt krákogásnak, tüsszentésnek, köhögésnek és fulladásig visszafojtott röhögésnek. Loras lángoló düh- és pírrózsákkal az arcán bámulta egy darabig a földet, mintha a fűszálak tövében meglelhetné méltóságának ma délután elveszített darabkáit.

Nem találta őket, helyette – hivatalosan is meg nem történtté nyilvánítva ezzel az elmúlt pár percet – felült, és felszegett állal, egyenes tartással, számon kérőn megkérdezte:

– Miért van nyitva az ingem?

– Sokat forgolódtál álmodban, biztosan kibomlott – vágta rá gondolkodás nélkül, tárgyilagos közönnyel Renly. Nézték egymást. Túl jól ismerték már egymást. Loras látta a pukkadozó nevetést Renly szája sarkában bujkálni, míg Renly a barna szivárványhártyán cikázó villanások üzenetét próbálta megfejteni. Mikor megfejtette őket, már tudta, hogy végül úgy is ő fog veszíteni. Végül úgyis ő veszít mindig. Majdnem mindig.

Loras a néhány percig tartó néma szóváltás végeztével sóhajtott egyet, egy kéjeset, és visszadőlt a kényelmes fűlepedőre.

– Ha most szeretkezel velem, mindent megbocsátok – közölte kerek perec, mint legvégső ajánlatot. Ahogy így feküdt, a haja ragyogó, barna csigákban terült szét a feje körül. Renly szeretett volna beléjük túrni, játszani a virágokkal átszőtt tincsekkel. Már félúton járt feléjük a keze, mikor, csodálatra méltó önfegyelemről tanúbizonyságot adva, sikerült leküzdenie ezt a vágyát (átmenetileg). Minden más, Loras felé irányuló vágyával egyetemben (átmenetileg).

– Nem – felelte tömören.

– Dehogynem – bizonygatta Loras. – Esküszöm, hogy megbocsátok.

Renly felkacagott.

– Azt elhiszem, de nem fogok most szeretkezni veled.

Loras orra körül megjelent a duzzogó ránc. Renly már várta.

– Miért nem?

– Meglátnak.

– Senki nem jár erre.

– Nem tudhatod.

– Elrejt a fű.

– A lovakat nem. Tudni fogják, hogy itt vagyunk.

– Nem fogják, mert senki nem jár erre. – Loras türelme rohamtempóban fogyott. – Szeretkezz velem.

– Nem.

– Elég csak a száddal.

– Nem.

– Akkor csináld a kezeddel.

– Nem.

– Szerinted ki tudnál elégíteni a tekinteteddel?

– Igen.

– Mutasd.

– Nem.

Úgy tűnt, Loras (amúgy sem híresen nagy) türelme ezen a ponton foszlott teljesen semmivé. Renly nézte, ahogy a telt, rózsás ajkak előbb durcás vonallá préselődtek, aztán elérkezett a Loras-hiszti második felvonása is – a csücsörítés. Mint egy duzzogó kisgyerek, akinek megtiltották, hogy megülje Viharföldek legviharosabb természetű, betöretlen kancáját, ami akkora már három tapasztalt lovast is ledobott a hátáról.

– Gyáva vagy – vágta Renly fejéhez, mert végül, így vagy úgy, de mindig az övé az utolsó utáni szó. Tökéletes bizonyíték rá a büszke, hófehér ló, ami most békésen legelészett pár méterre tőlük, sorra csenve el a finomabb falatokat Renly izmos és elegáns, ugyanakkor jóval jámborabb, hollófekete ménje elől.  

– Nem lehet mindenki Viráglovag – foglalta össze Renly az élet igazságtalanságait, és saját magát is meglepte a hang és a hangsúly, ami a szavai mellé társult: egy cseppnyi gúny sem hallatszott ki belőlük.

Loras elégedetten ült fel és húzta ki magát; egy újabb virág hullt a földre, ahogy hátrarázta a haját. Pillantása végigkövette a zuhanást, aztán, mint akinek hirtelen valami halaszthatatlanul fontos teendő jutott az eszébe, felpattant, szó nélkül hátat fordított Renlynek, arrébb lépett, lehajolt, mintha keresett volna valamit a fűben, majd felegyenesedett – mintha megtalálta volna. A következő pillanatban lehajolt újra. Felegyenesedett. Lehajolt, felegyenesedett, lehajolt, és megint felegyenesedett... Virágot szedett.

Renly erre a felismerésre szintén talpra kellett, hogy szökkenjen, hátha abból a szögből jobban megbizonyosodhat afelől, hogy nem csal a szeme – és egyébként is, abból a szögből határozottan jobb kilátás nyílt sok minden másra is. Loras vagy nagyon takargatni akarta, hogy épp miben mesterkedik, vagy más célja (hátsó szándéka) is volt vele, mindenesetre gondosan ügyelt arra, hogy Renlynek végig háttal maradjon; úgy hajolgatott le, egyszer-kétszer (háromszor-négyszer) feltűnően lassan, máskor pedig indokolatlanul sok időt töltve el ebben a pózban, gondosan átkutatva a fűszálak erdejének minden zegét-zugát. Loras tökéletesen tisztában volt vele, milyen kívánatosan feszül rajta ilyenkor a nadrág.

– Néztél – állapította meg vigyorogva, mikor, immár egy nagyobbacska virágcsokorral a kezében, visszatért a szintén feszülő nadrágú Renlyhez, és szemérmetlen alapossággal megszemlélte azt a bizonyos feszülő területet.

Renly ezalatt úgy tett, mintha nadrágjának szóban forgó területe semleges (Loras-mentes) körülmények között is éppen ennyire volna hivatott dudorodni és feszülni. A tényről, hogy Loras mostanra valószínűleg már nála is jobban ismeri annak a bizonyos területnek minden – amúgy nem kevés – négyzetcentiméterét, megfeledkezni ugyan nem tudott (hogy is tudott volna…), de igyekezett nem tudomást venni.

– Néztem a Viráglovagot a virágos réten, virágokkal a hajában és virágcsokorral a kezében.

Loras felvonta a szemöldökét.

– Ez rím akart lenni?

– Csak így jött ki.

– Az isteneknek hála, hogy nem lett belőled dalnok.* Csapnivaló rímfaragó vagy.

– Ez most fájt – kapott a szívéhez színpadiasan Renly.

– Hogy darabokra törtem gyermekkorod álmait? – vigyorgott Loras az együttérzés leghalványabb jele nélkül, miután sokadjára is megállapította magában, hogy a színészmesterséget sem Renlynek találták ki. – Cserébe viszont megtestesítem a későbbieket, szóval még mindig te tartozol nekem egy bocsánatkéréssel.

Renly eleresztette a füle mellett a vitathatatlan érveket. Inkább csak nézte, ahogy Loras visszahuppan a fűbe, kiteríti ölében az összegyűjtött virágokat, majd kiválaszt közülük kettőt, az ujjai közé veszi, és a száruknál fogva egymáshoz erősíti őket.

– Mit csinálsz? – érdeklődte meg őszinte kíváncsisággal.

Loras mintha halványan elpirult volna.

– Húgom mutatta.... – felelte immár egyértelmű zavarral, lesütött szemekkel, aztán hirtelen felszegte az állát, előkereste a legfenyegetőbb nézését, azzal meredt merőn a fölé magasodó Renlyre, és ismertette vele jövője lehetséges alakulásának egy nem túl szép végkifejletét: –  Ha bárkinek beszélni mersz erről, megfojtalak.

– Édes – kommentálta Renly a hallottakat. Az nem derült ki, hogy a jelző Loras fenyegetésére, testvéri szeretetére, vagy az általa végzett tevékenységre vonatkozott. Vagy talán nem is jelzői értelemben állt ott, és Loras épp az imént szerzett magának egy újabb becenevet a Viráglovag mellé. – Fel sem éred a nyakamat.**

Renly, alighogy kimondta, már emelte is védekezőn maga elé a karjait, hogy felkészülten várja a következő három másodperc valamelyikben nekieső Loras támadásait. Úgy tűnt azonban, a fiú túlságosan elmerült a virágkötészet művészetében, mert tőle szokatlan higgadtsággal, egyszerűen csak azt felelte:

– Majd akkor csinálom, amikor alattam fekszel. 

Renly majdnem elfelejtett visszavágni, annyira megbabonázta Loras kecses ujjainak finom mozgása. Tudta, milyen magabiztosan markolják a kardot, ismerte játékos incselkedésüket, amivel álmos reggeleken ébresztették, lelkes ügyetlenségüket, amivel eleinte feltérképezték a testét, ismerte a kéjt, amit adni tudnak, a gyöngédséget, amivel szeretnek és cirógatnak, és ismerte a gondoskodást is, amivel Edric lehorzsolt térdét, könyökét ápolgatták nem egyszer, de ilyen aprólékos, művészi finomságot egészen mostanáig nem látott tőlük. Renly abban a pillanatban elhatározta, hogy ha egy egész élet kell is hozzá, meg fogja fejteni minden titkukat.

– Akkor ezentúl kénytelen leszek odafigyelni, hogy te feküdj majd mindig én alattam. Kár… – sóhajtotta, azzal leült végre ő is, szemben Lorasszal. Kiszabadított a barna hajszálak közül egy makacsul kapaszkodó virágot, Lorasnak adta, a fiú belefonta a készülő koszorúba, közben belepirult az érintésbe, vagy inkább az éjszaka emlékébe.

Az égen bohókás bárányfelhők kergették egymást, a föld tücskök percegésétől lüktetett. Körülölelte őket a természet zsongó csendje. Renly elmerült a gondolataiban, ahogy az éjjel merült el Loras sóhajaiban, az illatában, a csókjaiban. Maga előtt látta a tekintetét, amit egészen sötét barnára festett a vágy, és ami a világ összes odaadásával ragyogott le rá, érezte a nyakán gyöngyöző veríték édes-sós ízét, a szorításában ringó keskeny csípő mozgását, izmai hullámzását, a simításokat, amikkel irányították egymást. Hallotta a kéjnyögésekbe fúló félszavakat, az érintés-vallomásokat, a szavak nélkül elsuttogott összetartozást, amivel ujjaik a gyönyör kapujában fonódtak egymásba.

– Készen van – csalogatta vissza a valóságba Loras büszkén csendülő hangja. A fiú aztán odatérdelt elé, a nyitva felejtett ing libbenése megcirógatta Renly arcát, és az orrába csempészte tulajdonosa bőrének illatát, mialatt Loras cinkos csillogással a szemében ünnepélyesen a fejére helyezte az elkészült virágkoronát.: – Renly Baratheon, a Virágkirály, első ezen a néven, hét virágosrét ura, darazsak elkergetője, virágok védelmezője.

– Viráglovagok védelmezője – helyesbített Renly, aztán lecsapott az arca előtt kínálkozó karcsú testre: karjaiba kapta, és ahol csak érte, összevissza csiklandozta. Loras kuncogása belekapaszkodott a szélbe, körbetáncolta őket, gyöngyöző dallamára borultak mindketten a fűbe. Loras a legapróbb ellenállás nélkül tűrte. Ez is része volt az előre alaposan átgondolt tervnek. Mikor Renly már rajta feküdt, átölelte őt; nem túl szorosan, éppen csak úgy, hogy a stratégiailag fontos területeken kellően egymáshoz simuljanak, megvárta, míg megérzi izmaiban a megadás feszülő-remegő hullámait, majd két tenyere közé fogta az arcát, úgy tartotta és cirógatta, hogy még véletlenül se jusson eszébe megszökni, míg nyelve játékos szenvedéllyel be nem járta szájának minden szegletét.

– Jól áll neked a korona – jegyezte meg percekkel később, mikor kénytelenek voltak eltávolodni egymástól kicsit, mert ünneprontó tüdejük már nagyon követelt magának némi oxigént.

– Nekem minden jól áll – vigyorogta pihegve Renly, a következő pillanatban azonban mintha megkopott volna a ragyogás a tekintetében. Óvatosan levette és letette maguk mellé a királyi fejdíszt. – De attól még nem vágyom mindenre.

Loras a kezéért nyúlt. Ujjai hetyke léptekkel masíroztak végig Renly alkarján, remélve, hogy ezzel – mint Renly korábban a darazsat –, ő is elkergetheti a keselyűként körülöttük köröző árnyakat. Kettőjük közül elvégre ő a lovag.

– És mi az, amire vágysz? – kérdezte közben, összegyűjtve és belecsempészve a hangjába a kihívó pajkosság minden érzékborzoló tónusát.

Csillogást látott a tengerszínű szemekben újra, huncut, vidám és sóvár fényeket, mikor Renly válaszul fölé hajolt, és szájon csókolta mélyen. Innen indultak az ajkai a már százszor bebarangolt vándorútra, Loras testén, lefelé. 

-----------------
* a vándorénekes álmokat szövögető Renlyke Remie headcanon
** elcsórt párbeszéd Agronéktól - bocsi fiúk, egyszer majd rátok is sor kerül :D