Titkok

Első csók. Roxfort, a 'tréfa' után, gyengélkedő, titkok és vallomások, és a végén egy kis időugrás, a párhuzam kedvéért. (Avagy biztos vagyok benne, hogy ha Sirius akkor ötödikben nem árulja el Remust, Remus bízott volna benne később...)

Magzatpózba kucorodva fekszik a kemény, patyolatfehér paplan alatt. Meleg és levendulaillatú az ágy (Madam Pomfrey mindent megtesz, hogy elviselhetőbbé tegye az itt töltött napokat), ő mégis reszket, és szorongva (majdnem, majdnem megtette…) öleli át csenevész, szétmarcangolt testét. Mintha ezzel bent tarthatná, visszafoghatná és megzabolázhatná (megfojthatná) a farkast.

„Alohomora!”

Tompán kattan a zár, üresen kongó visszhangja bekopogtat a gyengélkedő végében havonta lekerített kis kuckóba. (Ha bárki is megtudná, miért van itt, miért van így… Holnap talán már mindenki tudni fogja.)

Farmersuhogás, kecses léptek halk dobbanása. Függönykarikák zörrenése.

Nem néz fel. Évek óta a szomszéd ágyból felhangzó, megnyugtató szuszogás az altatódala, ezer közül is megismerné már ezt a légzést - még ha valahogy szaporábbnak és ritmustalanabbnak is tűnik most. Zaklatott? Vagy egyszerűen csak…

- Lenyúltam James köpenyét, de Frics így is majdnem kiszúrt, annyira siettem.

… sietett. És milyen könnyed, milyen csevegő a hangja. Milyen gondtalan. (Fel sem fogod, hogy mit tettél, ugye?)

- Leülhetek?

Talán mégis érzi, hogy valami (semmi) nincs rendben. Egyébként nem kérdezne ilyet. Sirius Black sosem kérdez ilyet.

Választ persze most sem vár, csak lehuppan mellé.

- Hogy vagy, Holdsáp? - Megsimogatja a homlokát: hideg és nyirkos a tenyere. (Sirius Blacknek nyirkos a tenyere…?)

Nem húzódik el, ahhoz már rég nem elég erős (a koldusban nincs már büszkeség, hogy elvesse az alamizsnát), de igyekszik rezzenéstelen arccal tűrni az ingerlően puha ujjak érintését. Csak a szíve ver hevesebben.

- Hoztam neked csokit. – Egy kisebb édességbolt teljes árukészletét borítja a paplanra. (És ezzel el is van intézve, ugye? Hogy lehetsz ennyire komolytalan, ennyire gyerekes?!)

- Nagyon fáj? – Hangjában már ott vibrál az elfojtott feszültség. Nemsokára kitör.

- A rohadt életbe, Remus, mondj már valamit!

Bumm.

- Ne beszélj csúnyán.

Sirius szép ívű ajkain lustán terül el az a mindentudó, önelégült félmosoly.

- Ha ez kell ahhoz, hogy szóba állj velem, Holdsáp, örömmel sugdosok egész éjjel piszkosságokat a füledbe.

Újabb félreérthető (félreérthetetlen) megjegyzés. Gyakori mostanában. (Élvezed?)

- Figyelj, Holdsáp – duruzsolja, és közelebb hajolva kisimít még egy kósza tincset a homlokából (Élvezed.), mielőtt a szemébe nézne -, én tényleg…

- Ne mondd, hogy sajnálod, mert nem igaz. Nem sajnálod, Sirius. Te soha nem sajnálsz semmit, és soha nem kérsz bocsánatot.

Tények. Higgadt és tárgyilagos tények, és annak a híres, szédítően magabiztos mosolynak megremeg a széle. Sirius Black ideges. (Sirius Black… ideges?)

- Ismersz engem, Holdsáp, tudod, milyen hülye vagyok néha. Csak vicc volt az egész. Jó, elismerem, elég ostoba vicc, de akkor hirtelen valahogy olyan jó ötletnek tűnt, komolyan nem gondoltam, hogy…

- Hogy a halálba küldesz egy embert?

Az ellenállhatatlan mosoly kényszeredett vigyorrá torzul. Karcsú ujjak dobolnak zavaros ütemet az ágytámlán.

- Khm, Pipogyuszt…

- Ez neked vicces?! – Hirtelen ül fel, a sebeibe hasító kín vadul táncoló, szikrázó foltokat fest a szemei elé. Émelyegve bukik előre.

- Óvatosan… – Sirius gyöngéd erőszakkal igyekszik őt visszanyomni az ágyra, de valahol félúton elakad a mozdulat: nyöszörögve szakad ki tüdejéből a levegő, ahogy az átvérzett kötéseket, égővörös sebszéleket és sötétlila zúzódásokat figyeli. Nincs a szemében undor vagy szánalom, csak mélységes mély szomorúság. – Oh, Holdsáp…

- Ne tegyél úgy, mintha érdekelne... mintha egy kicsit is érdekelne, hogy mi van velem! – Megpróbálja lerázni magáról a másik kezeit, de azok még hevesebben (védelmezőbben?) kulcsolódnak sovány karjaira.

- Érde…

- Majdnem megöltem valakit, Sirius! Miattad! Mert te épp vicces kedvedben voltál! Ha nincs James, akkor most gyilkos… gyilkos lennék! Fel tudod ezt fogni?! – Elcsuklik a hangja az indulattól, aztán már csak keserű lemondással folytatja. - Én bíztam benned, Sirius. És te elárultál. Nagyon-nagyon csúnyán elárultál, és nagyon-nagyon fáj, hogy te… hogy pont te voltál az! Sosem bocsátom ezt meg neked. Ezt az egy titkomat bíztam rád, és te elárultad, te elárultál, te… én… én sosem… - Riadtan eszmél rá, hogy elfehéredő ujjai az ágynemű helyett Sirius pólóját markolásszák görcsösen, kínos közelségbe húzva ezzel magához a másik fiút.

És Sirius tekintete megvillan.
Előbb a kezét nézi, aztán az arcát, a szemét, a száját, aztán… megcsókolja.

És az a csók… Hányszor képzelte már el azt a csókot, hányszor álmodott már róla! Azokban a bűntudattal és szégyennel teli, ragacsos álmokban mindig vad volt, heves és nyers meg harapós és követelőző… De ez a csók most lassú, végtelenül gyöngéd és törődő, és nem követel semmit, csak ad, annyit ad, hogy ha Sirius nem tartaná őt azokkal az erős kezeivel, összeroppanna, elolvadna, megfulladna, vagy talán elégne alatta.

Mert az a csók minden. Düh, vágy, kétségbeesés, aggodalom, szenvedély, fájdalom. Szerelem. Sirius Black szerelmes. (Minden.)

- Nem csak neked vannak titkaid, Remus – suttogja, majd két tenyere közé fogja az arcát, és tiszta, reménykedő sóvárgástól izzó tekintettel néz (nem, nem néz - gyönyörködik benne) rá. – Egyébként Dumbledore már szólt Pipogyinak, hogy lehetőleg tartsa azt a ronda száját. Ha meg mégis kiderül, hát… ne sértődj meg, de szerintem senkit nem érdekel majd, hogy Remus Lupin vérfarkas, ha ezzel egyidejűleg megtudják, hogy Sirius Black meleg - és történetesen pont Remus Lupinba szer… van beleesve.

Kínos csend.

- Öhm, most neked kéne mondanod valamit, Holdsáp – szólal meg végül újra Sirius. Fesztelen, szinte derűs a hangja, de kipirult az arca, és bizonytalan kis mosoly játszik duzzadt ajkain. - Kérlek…

Sirius Black sosem kér. Az a Sirius Black, akit ő ismer (azt hitte, hogy ismer), sosem kér. Nem kér, és nem is vesz el: egyszerűen csak megkap. Mindent.
De most nem. Őt nem. (Még nem.) Erővel, kínnal és kényszerrel, de elfordítja a fejét.

- Menj… menj most el.

- Remus, én…

- Menj. El.

És Sirius káromkodik, sértéseket és csokibékákat vagdos hozzá, lever valamit az éjjeliszekrényről, felrúg egy széket, meg még egyet. Szikrázik körülötte a mágia, bájitalos fiolák reszketnek bele, és koccannak össze jéghideg kristálycsilingeléssel. Sirius Black fél. Az a vakmerő, forrófejű fiú, aki fittyet hány minden veszélyre, szabályra és kockázatra, fél.
És kegyetlenül édes és hízelgő most ez a félelem, őrjítően képtelen, mégis mámorítóan igazi és könnyfakasztóan boldogító - mert miatta van mindez. Minden.

- Tapmancs…! – szól utána nevetségesen vékony hangon.

Sirius megtorpan a küszöbön. Furcsán csillog a szeme, kétségbeesett a tekintete, sápadt az arca és görnyedt a válla, és egészen esendő most, egészen emberi.

- Mi van?

(„Mi van?!”)

- Semmi. (Minden.) Csak - szünet – ne hagyd itt a köpenyt (engem).

Bevágja maga mögött az ajtót.

Órákig ül ott a tarka csokipapírok díszletében, mozdulatlanul. Lüktető sebekkel, kavargó gondolatokkal és hömpölygő érzésekkel, lassan idétlen vigyorra húzódó ajkain annak a fiúnak az ízével, aki egyetlen nap leforgása alatt árulta el a legféltettebb titkát (Csak idő kérdése volt, mikor derül ki.), és váltotta valóra a legtitkosabb vágyát (Sirius Black szerelmes. Belé. Remusba.).

És nem tehet mást, megbocsát neki.
Elvégre hogy is várhatna józan megfontoltságot olyasvalakitől, aki képes így, ilyen körülmények között, egy ilyen mondattal szerelmet vallani a legjobb barátjának…?!

Csak a bizalma nem felejt.

És sok-sok év múlva, mikor a Szellemszálláson, ott, ahol akkor régen valami (a bizalom) elveszett, újra együtt vannak, megfogja a kezét (milyen durva, milyen hűvös a bőre), és felsegíti (milyen könnyű, milyen megtört a teste) a koszos padlóról, azon gondolkodik, hogy ha Sirius azon a holdátkos éjszakán nem árulja el őt, úgy később talán (biztosan) hitt volna, bízott volna benne.