Az utolsó

Utolsó közös holdtölte - már csak Remus és Sirius, de még Azkaban előtt vagyunk. Közvetlenül Azkaban előtt vagyunk, szóval bizalmatlanság és gyanú is van, bőven. Nem tudok korhatáros jelenetet írni, de azért kitartóan próbálkozom vele -- itt is megpróbáltam. 18+
Ehhez kapcsolódik.

- Mennyi az… Mennyi az idő? – zihálja Remus.

Sirius elszakad az ajkairól, és a faliórára pillant.

- Még van egy jó húsz percünk… - Sietve rúgja le a cipőjét, és Remus természetesen megbotlik benne.

Sirius nevetve kapja el, magához szorítja, erősen öleli. Az ágyhoz vezeti, a matracra löki, fölé térdel, és kapkodva vetkőzteti, vetkőzik. Megint csókolóznak – lassan és mélyen, végigsimítva egymás minden egyes porcikáján (Hiányoztál.), beleremegve egymás közelségébe, mint első alkalommal, mint minden alkalommal. Sirius fél kézzel, vakon tapogatózva kivesz valamit az éjjeliszekrény fiókjából, a földre ejti, káromkodva hajol érte. Remus félig lehunyt pillái alól figyeli, kuncog. Hátrasimítja arcából az előrebukó, éjfekete tincseket, beléjük markol, és mohón lehúzza magához egy újabb csókra. Sirius ujjai végigsiklanak az oldalán, bordáin, csípőjén - Remus készségesen tárja szélesebbre a combjait. Fennakad a lélegzete. Sirius a nyakába csókol, Sirius ujjai benne. Remus tüdejéből mély sóhajtással szakad ki a levegő, hátraveti a fejét, Sirius vállaiba kapaszkodik. Sirius a kulcscsontjára feszülő bőrt harapdálja, a haja, az a rengeteg haja puhán omlik a mellkasára, szabad keze az arcára simul, maga felé fordítja a fejét.

- Nézz rám, Remus. Nézz rám.

Sirius mosolyog, a tekintete végtelen, sötéten izzó parázs. Perzsel. Remus felkiált. Körmei kemény izmokba vájnak, Sirius magához szorítja, az állát csókolja. Sirius benne. Sirius gyönyörű, a létezés gyönyörű, minden gyönyörű. Gyönyörű. Sirius a gyönyör, Sirius a lét, Sirius a minden. Sirius kezei a lapockái alá csúsznak, megemeli, az ölébe húzza, átöleli, az ajkai után kap. Egymásnak feszül a mellkasuk. Együtt emelkednek a ziháló bordák, együtt dobban a két szív, együtt ring a két test. Tökéletes. Remus tökéletes. Remus jobb keze a tarkóján, tömött tincseibe markol, balja a hátán, körmei a bőrét szántják, lázas, ragaszkodó hévvel vonja közelebb, közelebb, még közelebb. Sirius megremeg, rekedten belenyög a csókba (Holdsáp!). Remus vállára ejti a homlokát, levegő után kapkod. Remus a derekát cirógatja, nevetős csókokat lehel a hajára, halántékára. Az izmok lassan ellazulnak a tenyere alatt. Bódultan összemosolyognak.

Egy ideig csak nézik egymást, alig pislogva, alig lélegezve, aztán Sirius nyom egy puszit a szájára meg még egyet az orrára, és visszanyomja az ágyra. Végigsimít a mellkasán, hasán, combjain, térdei alá nyúlva a vállára húzza a lábait, és az ölére hajol. Sirius keze forró és puha – Remus hátrahajtja a fejét –, Sirius nyelve forró és puha – Remus a takaróba markol -, Sirius szája forró és puha – Remus háta ívbe feszül – , Sirius, Sirius…

- Siri-ah…!

Sirius egy pillanatra rávigyorog, aztán visszahajol a combjai közé, lustán szeretgeti tovább. Remus lehunyt szemmel, kipirultan, elégedett kis mosollyal süpped a párnák közé – aztán reszketni kezd. Forró hő robban és cikázik át a testén, megint, de ezúttal fájdalmas és éles, valami lüktet, valami szakad, valami reped, valami megint meghasad. Remus ökle alatt elreccsen az ágynemű.

Sirius a kezét fogja, mély, megnyugtató hangon beszél hozzá (Itt vagyok, Holdsáp, itt leszek…), Remus már nem érti a szavakat. A koraesti égbolton kárörvendőn pöffeszkedik a telihold. Remus felüvölt (Változz át, változz már át!), nem emberi már a hangja, Sirius mégis érti a szavakat. Az utolsó pillanatig kivár, és az utolsó utániban még egyszer megcsókolja. Holdsáp karmai a vállába mélyednek, karmazsinszín cafatokat szakítanak ki a húsából, Sirius tudja, látja, nem érzi, nem érdekli.

A hold ezüstös fénybe vonja a szobát. Remus lassan elveszti a tudatát, elveszti önmagát. Tapmancs meleg, sötét tekintete az utolsó, amit lát.

*

Sápadt napfény szivárog a függöny résein át. Sirius hideg, sötét tekintete az első, amit lát.

A kanapén fekszenek, Remus Sirius ölében, puha plédbe bugyolálva. A sebei gondosan bekötözve – Sirius mostanra már rutinosan látta el a legiszonyúbb sérüléseket is. Sirius vállán, a kinyúlt, fekete póló alatt ugyancsak kötés – hevenyészett, átvérzett. Magával valahogy sosem foglalkozott ilyenkor. Pillantása a semmibe réved, még nem vette észre, hogy Remus felébredt, hogy Remus őt nézi. Komoly, gondterhelt. Megfejthetetlen. Egészen olyan most, mint azok a fölényes, gőgös arcú nemes ifjak a festményeken: kortalan – és jóval idősebb a koránál.

Ebből a szögből túl élesek a vonásai – az ajka, az orra, az arccsontja –, az állkapcsa túl erős, a bőre túl fehér, a szemöldöke túl sötét, túl határozott. Kócos a haja, borostás az álla, szemei alatt mélyek a karikák. Gyönyörű. Remus imádja így látni, mert tudja, hogy ő az egyetlen, akinek engedi, hogy így lássa. Hogy így belelásson.

Tétován felnyúl, végigsimít a büszke arcélen (Köszönöm.). Sirius lehunyt szemmel hajol bele az érintésbe, aztán elkapja a kezét, tenyerébe csókol (Szeretlek.), majd összefűzi az ujjaikat. Elmosolyodik, lustán, féloldalasan, és megpuszilja a homlokát.

- Csináljak reggelit?

Remus megrázza a fejét.

- Majd. Maradjunk még így egy kicsit (Sokat. Sokáig. Mindig. Örökre.).

Sirius újabb csókot nyom a homlokára, majd ismét maga elé bámul, üresen. Nyugtalanítóan és aggasztóan üresen.

- Min gondolkodsz?

- Semmin – vágja rá gépiesen.

- Mikor teszitek meg? – kérdezi Remus rövid szünet után. A hangja csendes és megremeg.

- Hm?

- A Fideliust.

Sirius arca elkomorul.

- Jah, holnap. Vagy izé, ma. Már azt se t’om, milyen nap van… Miért? – kérdezi élesen. Elhúzódik tőle, és gyanakvón fürkészi. Kemények a vonásai, túl kemények, és Remus nem tud, nem mer szólni… - Ha nem akarod, mondd ki bátran, csak…

- Változtat valamin? – szakítja félbe.

- Nem. – Remus arcán megvonaglik egy izom, Sirius nem törődik vele. – Csak legyél velem őszinte. Bármi van, Holdsáp, legyél velem őszinte.

- Félek, Tapmancs. Féltelek.

- Butaság – veti oda Sirius.

Remus hümmög.

- Butaság… – ismétli lassan, csendesen. Keményen koppan minden hangzó. Megköszörüli a torkát. – Nekem is el kell ma mennem – jegyzi meg mintegy mellékesen. Sirius két szemöldöke közt elmélyül a ránc.

- Megint? Hová?

- Vissza a fajt… - Sirius szeme megvillan, Remus nagyot sóhajtva korrigál: – A farkasokhoz. A vérfarkasokhoz. És valahogy ki kell majd magyaráznom nekik és Dumbledore-nak is, hogy miért nem köztük töltöttem az éjszakát…

- Dumbledore örülhet, hogy elengedtelek közéjük… - mordul fel Sirius. – Alig vagyunk együtt mostanában – és együttlét alatt most nem a szexre célzok, nem csak arra… Hiányzol, Remus. Megváltoztál. Hallgatag lettél. És megint tele vagy sebekkel…

Sirius ölelése egyre lazább, Remus fázni kezd.

- Azt hittem, nem zavarnak a sebhelyeim…

Sirius a szemeit forgatja.

- Nem a sebek zavarnak. Az zavar, hogy fájnak. Hogy fáj neked… - dörmögi, és a karjai, azok a biztonságot és melegséget adó, erős karok újra szorosan fonódnak köré. Remus lehunyja a szemét.

- Így legalább hasznossá tudom tenni magam… - Sirius felhorkan, Remus gyorsan belefojtja a szót: - Tartozom ennyivel Dumbledore-nak.

- Ahogy én is Jamesnek.

Remus sóhajt, belefáradt a vitába. (Alig vagyunk együtt, Tapmancs. Alig vagyunk együtt, és akkor is veszekszünk.) Az oldalára gördül, és ha Sirius nem tartaná őt, bizonyára lezuhanna a keskeny kanapéról. Mindenhonnan lezuhanna.

- Ha minden jól megy – kezdi békítőn -, kettő, talán három napon belül jövök. Együtt tölthetnénk a hétvégét: csak mi ketten, itthon. Ágyban. Fekete-fehér mugli filmeket nézünk, szeretkezünk, pizzát eszünk, szeretkezünk…

Sirius az álla alá nyúl, és lassan megcsókolja.

- Alig várom.

- Melyik részét?

Sirius elgondolkodik.

- A pizzát – vágja rá hosszas megfontolás után.

Nevetnek, ahogy Remus sértődötten – és erőtlenül - az ép vállába bokszol, aztán Sirius a hajába csókol - Remus-illata van -, és a mellkasára húzza a fejét.

- Próbálj aludni még egy kicsit.

Remus lustán fészkelődik, vállgödrébe fúrja az arcát - Sirius-illata van -, a lélegzete forró, cirógató, lassan elnehezül. Sirius le sem hunyja a szemét.

Nyolc órával később megkeresi Jamest. Egy órával később megkeresik Petert. Egy nappal később (Fekete-fehér mugli filmeket nézünk, szeretkezünk, pizzát eszünk, szeretkezünk…) újra elindul, hogy megkeresse Petert. Indulás előtt Remusra gondol – mardossa a szégyen és a bűntudat, amiért kételkedett benne. Hezitál, végül – minden eshetőségre felkészülve -, hagy a hűtőn egy üzenetet („Bocsáss meg.” ), amit Remus tizenhárom évig félreért majd.