'A vállad, a vállad'

Roxfort, pár nappal telihold után. Bizonytalan Remus, titokban rajongó Sirius, és egy kis félreértés.

Megjegyzés: a két szemszög elvileg két hasábban, sorról sorra egymás mellett szerepelt volna - de a sehogy sem sikerült ezt a formázást normálisan megoldanom. :( A címért köszönet Adynak. ^^

Ostoba volt, mikor megkérte Siriust (pont Siriust!), hogy segítsen kicserélni a vállán a kötéseket. Azonnal megbánta, és elszorult a torka, ahogy Sirius válaszul csak tétován bólintott, és kelletlenül odamorrant valamit, miközben kötelességtudón mögé kucorodott. Óvatosan simította le a válláról a legombolt inget. Remegett a keze, ahogy a bőréhez ért: viszolygott tőle, hogy érintenie kell. Remus szótlanul, visszafojtott lélegzettel tűrte, hogy Sirius lassú, kimért mozdulatokkal nekilásson a kényszerű feladatnak. Hallotta, ahogy felsóhajt, majd nyel egy nagyot: nyilván elborzasztotta a látvány. Talán kevésbé lett volna kínos, ha mond valamit, valami megmosolyogtatót a maga keserű-igaz humorán - de nem talált szavakat. Legfeljebb csak olyanokat, amiket nem mond az ember (nem vagy ember...vérfarkas vagy) a legjobb barátjának (a barátod...becsüld meg, és érd be ennyivel), mert nem mondhat, mert nem szabad, mert ha tudná... A szégyen és keserűség elmarta a hangját. Túl közel volt hozzá. Érezte a bőrén minden egyes lélegzetét, és legszívesebben bocsánatot kért volna mindenért (magáért), aztán csak elbújt, elrohant volna, hogy ne is lássa, ne érezze soha többé, de... de nem lehetett. Sirius egy újabb, megkönnyebbült sóhajtással húzódott végül hátrébb. A tenyere forrón és puhán siklott végig a karján, miközben a legyűrt ingért nyúlt, hogy a lehető leggyorsabban visszasegítse rá. Valószínűleg észre sem vette. - Kész is vagy - simogatta ki a hátán az anyag gyűrődéseit. - Szépen gyógyulnak. - Köszönöm - motyogta zavarodottan maga elé, épp csak egy félénk oldalpillantást vetve a kínosan mocorgó Sirius felé: a fiú láthatóan kerülte a tekintetét.   - Nincs mit - Sirius megköszörülte a torkát. Egyre kellemetlenebb lehetett számára a helyzet, nehezére eshetett kimondani az illő szavakat: - Bármikor. Tényleg. Lesütött szemmel, szórakozottan babrált az ing gombjaival. Sirius nem mozdult mellőle. Egyszerre szólaltak meg végül: - Remus, ha... - Sajnálom. Sirius rövid habozás után finoman megragadta a karját, és maga felé fordította: - Mit? - értetlenül meredt rá, csak a hangja volt szokatlanul lágy. - Az egész... látványt. - Keserű mosollyal sütötte le újból a szemét, a folytatást alig hallhatóan sóhajtotta maga elé: - Gyűlölöm őket... Sirius ujjai megszorultak a karján: talán együtt érzett a szégyenével és fájdalmával, talán csak a beszélgetést unta már.  - Miért? Tök jól állnak neked! Szerintem... izé, biztosan... - tette hozzá gyorsan. Remusnak egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy talán félreértik egymást, hogy talán nem is ugyanarról beszélnek, de... de hát mi másról beszélhetnének?  Sirius tovább folytatta: - Én... izé, és biztos lesz majd valaki, aki imádni fogja őket. Aki imádni fogja, mikor majd a látványukra ébred reggelente... melletted... - hadarta kipirultan, és zárásul megeresztett mellé egy széles vigyort. Mintha azzal leplezhetné a szavaiban megbúvó kétséget, a nyilvánvaló hazugságot: hogy az a "valaki" sosem fog létezni. Hálás mosollyal felelt: - Gondolod? Hogy lesz majd... valaki? - Aki megérdemel téged? - Sirius komolyan bólintott, egy apró, áruló kis izom mégis megrándult az arcán, világossá téve a kegyes hazugságot, hogy soha, senki sem fogja őt normális emberként szeretni, félelem, szánalom és viszolygás nélkül érinteni. Hogy soha, senki nem lesz igazán boldog mellette. Aki mellett pedig ő maga boldog lehetne, az... az hiába ül mellette, elérhetetlen örökre. - Szerencsés lány lesz, az tuti - tette hozzá végül Sirius vigasztalón, majd egy nehéz sóhajtás kíséretében talpra szökkent. Megveregette még egyszer a vállát - úgy, ahogy azt csak az igaz barátok teszik. Már az is nagy kincs, hogy ennyit jelent neki. Hogy vannak barátai. Még akkor is, ha Sirius...  ha Sirius, ő... ő... Ostobaság. Ostobaság erről (róluk) álmodoznia.

Ostoba volt, mikor rábólintott, hogy segít kicserélni Remus vállán (pont a vállán!) a kötéseket. Azonnal kiszáradt a torka, és csak remélni merte, hogy Remus értette azt a röhejesen rekedt hangon elmormolt, mindent akaró, és mégis semmit sem mondó "Örömmel"-t, miközben ingatag térdekkel mögé kucorodott. Óvatosan simította le a válláról a legombolt inget. Remegett a keze, ahogy a bőréhez ért: izgatott volt, hogy érintheti. Szótlanul, visszafojtott lélegzettel nyúlt a kötésekért, és lassú, gyöngéd mozdulatokkal nekilátott a megtisztelő feladatnak. Akaratlanul sóhajtott fel, és nyelt egy illetlenül nagyot: egészen lenyűgözte a látvány. Talán kevésbé lett volna kínos, ha mond valamit, valamit, amit viccesnek szán, és ami nagyon nem  az, és valahogy mégis elhülyülik az egészet - de nem talált szavakat. Legfeljebb csak olyanokat, amiket nem mond az ember a legjobb barátjának (a barátod...becsüld meg, és érd be ennyivel), mert nem mondhat, mert nem szabad, mert ha tudná... A szégyen és keserűség elmarta a hangját. Túl közel volt hozzá. Érezte a bőre illatát, és legszívesebben a nyakába fúrta volna az arcát, és a vállára tapasztotta volna az ajkait, és úgy kortyolta volna örökké minden egyes cseppjét (mindenét), de... de nem lehetett. Reménytelenül sóvárgó sóhajtással húzódott végül hátrébb.  A tenyere végigsiklott Remus csupasz karján, miközben a legyűrt ingért nyúlt, hogy a lehető leglassabban visszasegítse rá.  Remélte, hogy Remus észre sem veszi. - Kész is vagy - simogatta meg még egyszer a hátát. - Szépen gyógyulnak. - Köszönöm - motyogta Remus csendesen maga elé, mire ő arrébb csusszant az ágyon, hogy lássa az arcát, de épp csak egy félénk oldalpillantást vethetett Remus felé: a fiú láthatóan kerülte a tekintetét. - Nincs mit - megköszörülte a torkát. Remus karamellszín tincseinek lágy kuszasága elbűvölte és megbabonázta, nehezen találta az illő szavakat: - Bármikor. Tényleg. Remus lesütött szemmel, szórakozottan babrált az ing gombjaival, és ő egyre csak a kezét nézte, és képtelen volt mozdulni mellőle. Egyszerre szólaltak meg végül: - Remus, ha... - Sajnálom. Ösztönösen nyúlt Remus álla felé, de még időben észbe kapott, és végül a karját finoman megragadva fordította őt maga felé: - Mit? - értetlenül meredt rá, a hangjában csendülő aggodalom önmagát is meglepte. - Az egész... látványt. - Remus keserű mosollyal sütötte le újból a szemét, a folytatást alig hallhatóan sóhajtotta maga elé: - Gyűlölöm őket... Akaratlanul szorította meg Remus karját: ez volt talán a legnagyobb butaság, ami valaha is elhagyta barátja ajkát.   - Miért? Tök jól állnak neked! Szerintem... izé, biztosan... - tette hozzá gyorsan. Remus döbbent arckifejezését látva egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy talán félreértik egymást, hogy talán nem is ugyanarról beszélnek, de... de hát mi másról beszélhetnének? Tovább folytatta:  - Én... izé, és biztos lesz majd valaki, aki imádni fogja őket. Aki imádni fogja, mikor majd a látványukra ébred reggelente... melletted... - hadarta fülig pirulva, és zárásul megeresztett mellé egy széles vigyort. Mintha azzal kevésbé kínossá, kevésbé nyilvánvalóvá tehetné az elhangzott szavakat: hogy ő akar lenni az a "valaki". Remus hálás mosollyal felelt: - Gondolod? Hogy lesz majd... valaki? - Aki megérdemel téged? - Komolyan bólintott,  egy apró, áruló kis izom mégis megrándult az arcán, ahogy maga elé képzelt egy lányt, laza loknikkal, meleg tekintettel, rózsás ajkakkal és szelíd mosollyal. Egy lányt, aki nem volt különösebben szép, és aki még csak nem is létezett - és akit mégis jobban gyűlölt mindennél és mindenkinél, amiért úgy érinthetné Remust, ahogyan ő sosem. - Szerencsés lány lesz, az tuti - tette hozzá végül még lemondón, majd egy nehéz sóhajtás kíséretében talpra kecmergett. Megcirógatta még egyszer Remus vállát - úgy, ahogy azt csak a reménytelen szerelmesek teszik. Legalább barátok. Már az is nagy kincs, hogy ennyit jelent neki. Még akkor is, ha Remus.. ha Remus, ő... ő... Ostobaság. Ostobaság erről (róluk) álmodoznia.

~ Egy évvel később ~

- Mmnghh... Mit csinálsz? - Remus hunyt szemmel somolyogva, félálomban tapogatja ki a vállán matató kezet.

- Csss... Ne nyúlkálj - Sirius elhessegeti a kezét, majd zavartanul rajzolgat tovább az ujjaival barátja meztelen bőrén. Remus bágyadtan kuncog:

- De csiklandoz...

- Kibírod. - Sirius megemeli a fejét (most már a haja is csiklandoz), és a nyakába csókol, mielőtt elszánt figyelemmel visszatérne a Remus hátán, vállán lévő láthatatlan mintákhoz: - Korán van. Aludj.

Remus válaszul álmosan dünnyög valami egyetértőt, és engedelmesen kucorodik össze az oldalán: a lábfejét aztán Sirius bokájába akasztja, magához húzza, magához láncolja, a térdét a combjai közé zárja, és addig-addig araszol hátra, míg a feneke kedvese ölének nem simul. A hatás azonnali: Sirius felnyög, nyomorultul, torokból - a hangra pedig megmoccan és nyűgösen felmorran a szomszéd ágyon heverő takarókupac.

- Nyughass már... - Sirius fojtott hangon rivall rá. Pontosabban könyörög. Apró puszit nyom aztán a füle mögé, és Remus egyszerre hajol bele a csókba, és sandít rá hátra botrányos ártatlansággal:

- Majd ha megmondod, mit csinálsz...

Sirius megadóan sóhajt:

- Csillagok.

- Hm?

- Csillagok.

- Nem értem... - Remus lehunyt szemmel, édes-álmos mosollyal hagyja, hogy Sirius a hasára fordítsa.

- Olyanok - becéző ujjak siklanak végig a vállán -, mint a csillagok. Csillagképek. Ezek itt - láthatatlan vonalak mentén cirógatnak a puha ujjbegyek - pont olyanok, mint a Nagy Kutya... és akkor ez itt - forró ajkak csókolnak egy pontot a lapockája fölött - nem más, mint a Szíriusz...

- Bolond vagy... - Remus kábultan kuncog a párnába. - Azok csak egyszerű, átlagos, hétköznapi... szeplők.

Sirius megbotránkozva kapja fel a fejét:

- A világ leggyönyörűbb szeplői. Imádom őket... - csókol közéjük - minden reggel... - apró, nedves csókokkal halad Remus gerince mentén - felvidítanak...

Remus hátranyúl, a hajába markol, pár csókig és pár pillanatig még ott tartja a fejét, aztán hátrébb húzza, hogy egymás szemébe nézhessenek:

- És a hegek?

- Azok is a tieid. - Sirius megcirógatja az arcát, majd kitapint egy halvány forradást a felkarján. - Tök szépek azok is.

Remus hitetlenkedve csóválja meg a fejét:

- Nem hiszem el - könyököl fel - , hogy nem zavarnak...

- Az zavar, ha ilyeneket mondasz.

Némán nézik egymást, halvány mosollyal és szelíden ragyogó szemekkel, úgy, ahogy azt csak az igaz barátok és reménytelenül egymásba gabalyodott szerelmesek teszik - míg Peter hangos horkantása a szoba másik végében megtöri a pillanat varázsát, és Remus felsóhajt:

- Nem érdemellek meg...

- Sokkal - Sirius átfogja a derekát, és egy gyöngéd, de határozott mozdulattal magára húzza, magához szorítja - jobbat érdemelnél... - Könnyű puszit nyom az egyik vállára, majd a másikra is, mielőtt a hátát simítva, felpillant rá újra: - Ettől függetlenül persze tény, hogy főnyeremény vagyok.

A lefojtott kuncogás, majd az azt felváltó, kevésbé diszkrét, és gyanúsan hosszúra nyúló cuppogás hallatán a takarókupac immáron egyértelműen fészkelődni és morgolódni kezd a szomszéd ágyon, kisebb üggyel-bajjal kezet növeszt, nagyobb üggyel-bajjal párnát talál, majd egy gyakorlott hajító mozdulat következik, és a párna már szeli is át kecses ívben a szobában derengő hajnali félhomályt.

Káromkodás.

Telitalálat.