Közös kulcsok:
Tárgy: hagyományos, kézi habverő
Mondat: "Azért a majmokról se feledkezzünk meg."
Egyéni kulcs: Lucius Malfoy
1998. október 31.
Tom, a kocsmáros, gépies mozdulattal helyére tette az imént szárazra törölt poharat, és derűs arckifejezéssel tekintett körbe a Foltozott Üst népes vendégseregén. Elégedetten konstatálta, hogy tizenhét éve nem volt már ilyen zsúfolt a kopottas kis helyiség. Semmi kétség, rekordbevételre számíthat a nap végén.
Hiába, nagy nap a mai.
- Egy habverő? – csapta össze hitetlenkedve a tenyerét egy citromsárga taláros, szelíd arcú boszorkány. – Egy egyszerű, kézi habverő?! De mégis hogyan került az... hozzá?!
- Hányszor mondjam még: zsupszkulcs volt az, nem sima habverő! - magyarázta kócos, lángvörös hajú barátnője.
- Az viszont rejtély, hogyan került hozzá… – töprengett egy ráncos arcú, töpörödött kis varázsló, és közben úgy meredt félig üres sherrys poharára, mintha legalábbis az italtól várná a választ.
- Én azt hallottam – kezdte fojtott hangon egy csinos, barackszín taláros boszorkány -, egyik bizalmasának sikerült tőrbe csalnia.
- Ugyan, kit érdekel, hogyan történt? – kiáltott át a szomszéd asztaltól egy mogorva kis alak, aki külseje alapján nagy valószínűséggel kobold felmenőkkel rendelkezett. – A lényeg az, hogy végre elfogták!
- És nem is akármilyen körülmények között! – szólalt meg egy rekedt hang az egyik sötét sarokban. A hang tulajdonosa közelebb húzódott a társalgókhoz, ügyelve, hogy arca végig árnyékban maradjon. - Állítólag teljesen megtébolyodott, mire az aurorok rátaláltak: azt hitte, elveszett a varázsereje! Könnyű dolga volt a Minisztériumnak…
- Pontosan olyan csúf véget ért, amilyet érdemelt! – jelentette ki egyetértő morajlást kiváltva egy idős boszorkány, aki a maga egyetlen fogával, bibircsókos, görbe orrával és viaszsárga bőrével bizony nem kevésbé volt csúf, mint az a bizonyos vég...
1992. július 17.
Lucius Malfoy felvont szemöldökkel, arcán az undorral vegyes csodálkozás sajátos kifejezésével méregette a kezében tartott közönséges habverőt. Maga sem tudta, mióta álldogált már így a tűző napon, mikor végre hanyag mozdulattal a puha parti homokba hajította a mugli konyhák nélkülözhetetlen kellékét. Miután ezzel végzett, Malfoyhoz méltó könnyed kecsességgel megpördült a tengelye körül – csak hogy a következő pillanatban minden malfoyi eleganciát nélkülözve, hatalmas puffanással elvágódjon az iszapos tengerparton. Összeszorított ajkakkal, dühtől és szégyentől vöröslő arccal szökkent talpra, leporolta a talárjára tapadt sarat és homokszemeket, majd miután meggyőződött róla, hogy előbbi botlása számottevő (és az élők sorából eltávolítandó, de legalábbis emlékeitől megfosztandó) szemtanúk nélkül zajlott le, újra próbálkozott. És újra.
Jó pár sikertelen hoppanálási kísérlet, a seprűjét megcélzó begyűjtőbűbáj-sorozat eredményeként előtte termett szappantartó, kertitörpe, csokimikulás, fagyasztott brokkoli, valamint Mordacsargi Gulubánc, majd a kertitörpéből bűvölt zsupszkulcsnak köszönhetően lenyelt nagy korty tengervíz után Lucius Malfoy kifürkészhetetlen tekintettel igyekezett felmérni a helyzetét: egy elhagyatott, távoli kis szigeten van valahol a semmiben, teljesen egyedül és még a varázsereje is cserbenhagyta…
A szigeten valóban nem tartózkodott más, csak ő, a frissen érkezett Mordacsargi Gulubánc és pár tucat kísértet. Utóbbiak társaságával természetesen nem számolt, így eshetett meg, hogy kis híján ismét a földön kötött ki, mikor meghallotta a háta mögött megszólaló finom női hangot.
- Üdvözöllek ide… - kezdte szomorkás kedvességgel egy rövid, fekete hajú lány kísértete, majd enyhe csalódottsággal folytatta – Oh, te még élsz. Mások általában már holtan érkeznek közénk… De ne aggódj, az élet itt hamar elmúlik - tette hozzá egy - lényéből eredően - halovány, de biztató mosoly kíséretében.
Pár másodpercig úgy tűnt, Lucius meglepő gyorsasággal csatlakozik a népes túlvilági közösség itt jelenlévő képviselőihez, de végül még időben eszébe jutott levegőt venni, és méltán híres malfoyi büszkeségét is visszanyerte. Bármennyire is rangon alulinak vélte, hogy szóba elegyedjen holmi szedett-vedett szellembandával, végül is megköszörülte a torkát, és a maga szokásos vontatott, kimért stílusában így szólt:
- A nevem Lucius Malfoy, és eszemben sincs ezen a civilizálatlan helyen hosszú távon elidőzni. Azonnal árulják el, hogyan lehet kijutni innen - a családom hamarosan úgyis kerestetni fog engem.
Nagyszerűen csinálta. Először is tudatta velük, hogy egy Malfoyjal van dolguk, aztán burkolt célzással véleményt nyilvánított a huzamosabb ideig ezen a lepusztult, piszkos helyen tartózkodók közösségéről, végezetül pedig tudomásukra hozta, hogy őt bizony várják odahaza – ez persze csak óvintézkedés, arra az esetre, ha netán bármiféle bántódása esne. Tette mindezt anélkül, hogy egyetlen szavával is elárulta volna félelmét, vagy azt, hogy mennyire elveszettnek érzi magát jelen helyzetében…
- A szigetről nem lehet kijutni – felelte nemes egyszerűséggel egy pilótaruhás mugli szelleme. – Mi sem jókedvünkben vagyunk még mindig itt.
- Így van – vette át a szót egy bíborszínű taláros, szemmel láthatóan előkelő származású boszorkány szürke kísértete.– Itt elveszti jelentőségét az élet, megáll az idő és elmosódik a határ a világok között: gazdag és szegény, varázsló és mugli, aranyvérű és sárvérű - itt mind egyenlők vagyunk, egyenlően osztozunk balsorsunkban…
Lucius érezte, ahogy gyomra összerándul, arcából és tagjaiból pedig kifut a vér. Ez a hely maga a pokol. Nem, még annál is rosszabb. Rosszabb, mintha a Griffendél klubhelyiségébe csöppent volna. Még Weasleyék háznak nevezett kalyibájának a mellékhelyiségétől is rosszabb…
- Vagyis – vonta le a konklúziót egy pofaszakállas hajóskapitány lelkének evilági lenyomata - legjobb lesz, ha szépen megvárjuk, amíg meghalsz.
Amíg meghalsz… meghalsz… meghalsz… nem, az nem lehet!
- Jól áll neked a hullafehérség – jegyezte meg vigasztalóan a lány. Lucius ábrázatát látva aztán hamar rádöbbent, hogy bókja nem épp a kívánt hatást érte el, így gyorsan hozzátette:
- Talán… talán van megoldás. El kell mennünk a Monsieur-höz.
Jean-Pierre de Rochefoucauld, avagy - ahogy az egyszerűség kedvéért emlegették – a Monsieur, jobb időkben taxisofőr volt Párizsban, mígnem egy kevésbé szép, ám annál jelentősebb napon úgy döntött, csapot-papot hátrahagyva elindul szerencsét próbálni az Államokba. Sajnálatos módon sosem ért célba, helyette viszont egy hajótörés egyetlen túlélőjeként ezen a szigeten kötött ki. Kitartó és céltudatos ember lévén nem esett pánikba, hanem csónakot kezdett ácsolni, és tervbe vette, hogy forgatókönyvbe foglalt kalandjaival sikeres karriert fut majd be Hollywoodban. A sors fintora, hogy mire a csónak elkészült, a Monsieur feltűnés nélkül távozott az élők sorából.
Azóta magányosan élvezte a nem túl életvidám szellemlétet. A sziget többi kísértetének társaságát és siralmas panaszáradatát lehetőség szerint kerülte, mivel azok túlságosan is emlékeztették őt hajdani, folyton elégedetlenkedő utasaira.
Mostani látogatóit is csak néma, mogorva biccentéssel köszöntötte, majd miután fél füllel (természetesen a jobbal, mint annak idején a taxijában) végighallgatta Lucius problémáját, rövid szünet után így szólt:
- ’át, éppenséggel elfuvarhoz’atnám az urhaság a legközelebbi városba. ’anem akad egy petit problem, márh ami a viteldíjat illetőleg.
- Biztosíthatom róla, hogy meg tudunk egyezni – jelentette ki határozottan Lucius, miközben végigsimított talárja zsebén. Mozdulatát a galleonokkal jól megtömött erszény jellegzetes csörrenése követte. Pénz kell a fickónak? Hát megkapja. Ő pedig hazamehet. Pénzzel bármit meg lehet oldani, sok pénzzel meg főleg.
- Nos ’át … igen, igen – mondta a maga borzalmas francia akcentusával a Monsieur. – Mais la situation c’est que néhány évtizede márh nem igazán volt utasom. Tulajdonképpen, nem emlékszem egyrhe sem.
- És? – Lucius határozottan érezte, hogy kezd elfogyni a türelme.
- Et comme ça – folytatta unott nyugalommal a Monsieur – nem igen vannak friss érhtesüléseim az jelenleg érhvényes fix tarhifákrhól… Maga tudja esetleg, mennyi ma az alapdíj á Paris?
- Ugyan, kérem…
- Mégis minek nézi moi az urhaság? Én tisztességes emberh vagyok! Tán akarja azt, hogy elveszítsem maga miatt a munka!? Excusez- moi, mais nem vállalhatom az urhaság fuvarhját. – a Monsieur ezzel megemelte a kalapját, és visszalebegett a csónakja mellé.
Lucius hallgatott. Csupán feltűnő sebességgel liftező ádámcsutkája árulkodott kitörni készülő érzelmeiről. Egy pillanatra félő volt, hogy elveszíti híres tartását és hűvös eleganciáját - végül szótlanul sarkon fordult. Határozott, feltartóztathatatlan léptekkel indult el. Mindegy merre. Csak el ebből a bolondokházából…
- Én a helyedben nem mennék messzire! – figyelmeztette a lány. - Veszélyes ez a hely egyedül. Tele van kígyókkal!
- És mérgező növényekkel!
- Meg gyilkos pókokkal!
- Azért a majmokról se feledkezzünk meg… – dörmögte sötéten egy idős varázsló szelleme.
Lucius megtorpant. Egy belső hang – talán a büszkesége? – azt súgta, forduljon vissza, és tudassa ezzel az ostoba, gyülevész szellemhaddal, hogy neki, mint az évszázadok óta a Mardekár házat erősítő Malfoy család büszke sarjának, az égvilágon semmi félnivalója nincs holmi kígyóktól – a majmok és egyéb nevetséges veszélyforrások pedig szót sem érdemelnek. Egy másik hang – talán mégis inkább ez volt a büszkesége? – viszont azt diktálta, hogy kerüljön végre minél messzebb ettől a szánalmas kísértetkolóniától. Végül utóbbira hallgatott, és továbbment. Ha csak egy pillanatra is visszanéz, láthatta volna a „majmok” szó hallatán a kísértetek – különös tekintettel a varázsvilág képviselőire – fakó ábrázatára kiülő iszonyatos rettegést...
Mire visszakanyarodott a napsütötte tengerpartra, már egészen nyugodt volt. Még egy fölényes mosolyra is futotta. Odahaza nyilván már mindenfelé keresik őt, csak idő kérdése, hogy rátaláljanak. Addig is legjobb lesz, ha kellemes, árnyékos és legfőképpen magán területen várakozik. Elővette a pálcáját – és a biztonság kedvéért szorosan behunyta a szemét.
Jelen szorult helyzetben megelégszik egy szerényebb hajlékkal. Két hálószoba, egy nappali, egy szalon, három fürdőszoba és egy közepes méretű kviddicsstadion a hátsó kis kertben bőven megteszi arra a pár percre, amit még kénytelen itt tölteni. Mindössze pár egyszerű, gyakorlott mozdulat…
Óvatosan kinyitotta a szemét, frissen elkészült művére emelte tekintetét – és nyelt egy nagyot. A meglehetősen siralmas látványt nyújtó, ütött-kopott, rozoga kis viskót más napokon nyilván messzire kerülte volna, de most… Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez. Majd azt mondja, hogy kintről álcáznia kellett a házat, belül pedig természetesen tértágító bűbájt használt. Persze ez nem igaz, de senki sem fog bekopogtatni és benézni. Sosem derül ki. Teljesen egyedül van idebent…
- Szégyen! Micsoda szégyen!
Lucius elkerekedett szemmel bámult a kunyhó egyenetlen falán ferdén lógó festményre, melyről egy hosszú, hófehér hajú, hegyes állú, szigorú tekintetű varázsló nézett vissza rá. Akár a saját, távoli jövőbeli portréja is lehetett volna…
- S… Septimus papa…? Hogyan…
- Lucius! - harsogta affektálva az ősz mágus képmása. - Ó, Lucius! Az én unokám! Ha ennek híre megy…! Micsoda szégyen! De tudtam… Már akkor tudtam, mikor kisfiúként a tükör előtt piperkőcködtél ahelyett, hogy a mugli gyerekeket kínoztad volna! Előbb tanultad meg a hajegyenesítő bűbájt, mint a Cruciatus átkot! És tessék, mi lett belőled?! Egy szánalmas, olcsó kis bódé közepén állsz, mugli és sárvérű szellemekkel körülvéve, szakadtan, piszkosan, kócosan…
Kócosan. Ez volt a kegyelemdöfés. Az ajtót fel- és egyúttal kitépve menekült ki a szabadba. El innen. Bárhova.
És akkor meglátta őket.
Körülbelül hetven centi magas, emberszerű lények, koszos rongyokba, terítőkbe, párnahuzatokba bugyolálva. Hatalmas, denevérszerű füleiket hátracsapták, dülledt szemeik gyűlölettől izzottak, ahogy fenyegető lassúsággal közeledtek felé...
- Lucius Malfoy! – sipította a csoport élén álló házimanó, mikor már csak pár méterre voltak tőle. Lucius arcizmai olyan fintorba rándultak, amit még Petunia Dursley is megirigyelhetett volna: a manó pontosan úgy festett, mint… - Dobby már rég szeretett volna találkozni veled, uram. Dobby, a harmadik ugyanis felmenője Dobbynak, a hetediknek, aki most a Malfoy családot szolgálja.
Lucius pillanatnyi döbbenetében még azt is elfelejtette, mennyire méltóságon alulinak találná a kunyhóban azóta is kitartóan szitkozódó Septimus papa, hogy unokája egy sereg házimanóval diskurál – de egyúttal meglátta a helyzetben rejlő lehetőséget is:
- Vagyis te, manó, szintén a családom szolgálatában álltál? Ebben az esetben parancsolom, hogy azonnal juttass haza!
- Azt nem tehetem, uram – felelte szapora fej- és fülrázással a manó. - Dobby jelenleg a majmok nevében intézkedik.
- A… majmokéban? – Lucius hangja feltűnően magasan csengett.
- Pontosan! – helyeselt a manó. – Em-A-Jé-Em-O-Ká, azaz MAJMOK : Manók, Akiket Jómódú Mágusok Oktalanul Kínoztak. És a MAJMOK szerint Lucius Malfoynak bűnhődnie kell…
Ebben a pillanatban éles dudaszó hasította át a párás, nehéz levegőt, és egy türkizkék Ford Anglia jelent meg a látóhatár peremén. A jármű komótos pöfögéssel ereszkedett a parton álló bizarr társaság felé. Alig másfél méterre lehetett a földtől, mikor hangos kattanással kinyílt az anyósülés felőli ajtó.
Lucius azonnal felmérte a helyzetet: előbb a vicsorgó manókra, majd a mugli járműre emelte szürke szemeit, végül úgy döntött, a pusztulás és megaláztatás helyett a szimpla megaláztatást választja – és beugrott az autóba.
A Ford Anglia lassan emelkedett a felhőtlen égbolt felé, a volánnál egy elégedetten somolygó Arthur Weasleyvel, az anyósülésen egy zilált, megszégyenült (és kócos) Lucius Malfoyjal, a távolban pedig Septimus papa szavaival:
- Gyalázat! Mekkora gyalázat! Az én unokám egy mugli autóban, egy véráruló társaságában! Mindig is tudtam! Micsoda, micsoda szégyen…
- Ha tudom, hogy kit kell kimentenem – jegyezte meg egy idő után csak úgy mellékesen Mr Weasley – nem jelentkezem a feladatra.
Lucius nem reagált, így hát folytatta.
- A habverőt természetesen alaposan megvizsgáljuk, az új muglivédelmi törvény értelmében pedig számíthatsz a közeljövőben egy kellemes házkutatásra. Mindazonáltal boldog lehetsz, Malfoy: nem sok varázsló mondhatja el magáról, hogy bermudai kiruccanását követően is ép és egészséges elmével rendelkezik...
De Lucius Malfoy nem volt boldog. Sőt, egészen úgy festett, mint akivel épp az imént közölték, hogy a Mikulás nem létezik, és elmarad a karácsony – vagy legalábbis egy mugli hajléktalanszálló lakóit kell otthonában vendégül látnia az ünnepek idején.
- Az az átkozott zsupszkulcs…
- Nos igen, hálás lehetsz a sorsnak, hogy épp egy ilyen különös eszközzel akadt dolgod. A mugli mendemondákat, kísértettörténeteket persze mind számon tartja a minisztérium, de csak a habverőnek köszönheted, hogy ilyen hamar felfigyeltünk az esetre. Bámulatos a muglik fantáziája, nemrég hallottam például egy történetet…
Lucius Malfoy azonban már nem figyelt. Csak az járt a fejében, hogy hogyan tudná meg nem történtté tenni a mai nap eseményeit… és elintézni, hogy egyszer s mindenkorra töröljék a gyalázatos Weasley nevet az aranyvérű családok nyilvántartásából. A Nagyúr naplója… igen, itt az idő, hogy használja…
Különös bizsergés járta át pálcáját mindvégig ösztönösen markolászó ujjait. Gondolkodás nélkül megragadta a hátsó ülésen heverő, gondosan bebugyolált habverőt, egy jól irányzott pálcamozdulattal megszabadította a Weasley családfőt rövidtávú memóriájától, és dehoppanált.
1998. október 30.
- Ennyi? – Voldemort fagyos, könyörtelen hangja élesen hasított a csendbe, ahogy szemügyre vette az előtte fekvő fekete bársonydoboz tartalmát. – Ezek lennének a híres Malfoy örökség legveszélyesebb fegyverei? Pár olcsó csecsebecse, néhány fiola méreg, és… - a sötét nagyúr ajaktalan szája itt gúnyos mosolyra görbült - egy habverő?
Borzongató csend ereszkedett a helyiségre. A meghökkent halálfalók értetlenkedve pislogtak hol Lucius, hol a Nagyúr felé.
- Ejnye, ejnye, Lucius… - folytatta fenyegetően csendes hangon Voldemort, és közben lassú, ráérős mozdulattal a habverő felé nyúlt, hogy a magasba emelve bemutassa a Malfoyok megalázásának legújabb tárgyát. - Csak nem tervezed, hogy kilépsz közülünk és felcsapsz cukrásznak?
A hirtelen kitörő, gúnyos nevetést mennydörgésszerűen visszhangozták a szalon magas falai. Narcissa szorosan összepréselt ajkakkal, rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé, Draco nyakát behúzva, riadtan pillantott apjára. Lucius szeme sarkában megrándult egy apró izom, és sápadt, meggyötört arcán különös, vívódó kifejezés jelent meg. Megbabonázva bámulta Voldemort fehér kezét, ahogy az lassan eltűnt a doboz pereme mögött.
Meg kell állítania… Ha a Nagyúr hozzáér, az elátkozott habverő azonnal működésbe lép… Az a sziget egy valódi tébolyda… Nem, nem szabad megérintenie…
A rosszindulatú kacaj betöltötte a helyiséget. Kemény vonású, kárörvendő arcok torz másolata tükröződött vissza a fényesre polírozott asztallapról.
Szólnia kell. Figyelmeztetnie kell a Nagyurat, mielőtt még…
A hosszú, vékony ujjak alig egy centire voltak a habverő nyelétől...
Lucius hallgatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: