Paródiaszerűség, Voldemort főszereplésével. Harry első roxfortos féléve + az előzmények.
1991
Június 23.
El kell ismernem, igaza volt a pszichológusomnak: ez a szemléletváltás tényleg működik - bár a menetiránynak háttal való utazástól mindig is háborgott a gyomrom… Öröm az ürömben, hogy jelenleg egyáltalán nincs minek háborognia.
No de elég a siránkozásból, a jó hír az, hogy tegnap este váratlanul betoppant az én édes-drága, elveszettnek hitt Naginim! Valami mugli állatkertből szökött meg, egy szemüveges, fekete hajú kiskölyök segítségével.
Meg kell jutalmaznom a fiút – lehetőleg nagy nyilvánosság előtt, hadd lássák, milyen kegyes a Sötét Nagyúr! Amúgy is jó benyomást kelt, ha gyerekek között mutatkozom – persze csak óvatosan, nehogy az öreg Albus hibájába essek.
Nagini kicsit soványka, de ezt hamar orvosoljuk, úgyis terveztem egy villámlátogatást az állatkert igazgatójánál.
Július 28.
Elég frusztráló, hogy nincs saját testem. A Mógus-féle szimbiózis egyre elviselhetetlenebb: nem elég, hogy hangosan horkol, ráadásul csak háton képes aludni – mostanra már totál belapulhatott az orrom…
Sürgősen be kell szereznem egy puhább matracot.
Július 31.
Ma beugrottunk a városba kocsmázni. A Foltozott Üstben aztán összefutottunk Dumbledore túlméretezett pincsijével, azzal a Hagrid nevezetűvel. Majdnem ráköszöntem, gondoltam, illendőségből megkérdezem, megvan-e még a gimis pókja, és talán meghívom egy tányér bocsánatkérő borsólevesre – de még időben észbe kaptam. Egyelőre nem kéne lelőnöm a poént.
Amúgy is ideje lelépni innen: Tom nyilván megint kiadta a helyiséget a kölyköknek, az egyik kissrác már meg is érkezett. Biztosan ő a szülinapos, mindenki gratulál neki.
Mintha már hallottam volna valahol ezt a Potter nevet, de fogalmam sincs, hogy hol… Mindegy, nem lehet olyan fontos.
Később:
Megpróbáltam kideríteni, miféle titkos küldetésen járhatott Hagrid a Gringottsban, de csak egy üres széfet találtam. Lefogadom, hogy Dumbledore a Las Vegas-i nyaralásán készült kompromittáló fotókat rejtegette itt - mi mást kellene eltüntetni sebtében, még a tanév kezdete előtt?
Ha már a bankban jártunk, egyúttal vettünk ki pénzt is: nem húzhatom tovább a matracvásárlást.
Augusztus 2.
A matracot megvettük, de késő: meglehetősen szörnyen festek - bár ez elvileg jót tesz az imidzsemnek. Hát, nem is tudom… Nagininek mindenesetre bejövök.
Szeptember 1.
Most nem tudom, mi sokkolt jobban: az, hogy Perselusból tanár lett, vagy az, hogy tizenkét éve nem mosott hajat…
És ha már a higiéniánál tartunk: undorító ez a Teszlek Süveg. A vén kujon igazán kisikálhatná egyszer nagy unalmában, bele sem merek gondolni, hogy a hajtetvek népes szaporulata mellett miféle mikroorganizmusok telephelye ez a sapka. Simán beküldeném biológiai elemzésre – elvégre az én hajam sem véletlenül hullott ki…
Közben már megint itt van ez a Potter gyerek. Továbbra sem tudom, honnan olyan ismerős a neve, viszont nagyon úgy fest, hogy ő lesz a menőarc idén. No persze nekem a nyomomba sem érhet: kiváló minősítésű RBF-ek és RAVASZ-ok, iskolaelső, prefektus, az „Önzetlenül az Iskoláért” Különdíj birtokosa, emellett Mardekár Malazár utolsó élő leszármazottja, a világ legnagyobb mágusa, továbbá – amiről manapság méltatlanul kevés szó esik – az egyetlen, aki zsinórban hét éven át elnyerte a Szombati Boszorkány Legbűbájosabb Mosoly Díját (ó igen, azok a régi szép idők, mikor még Bella a magazinnál dolgozott!) – na erre varrj bezoárt, öcskös!
Szeptember 2.
Merlin üszkös ülőgumóira, a vén Albusnak agyára ment a hígított citrompor! Egy undok, nyáladzó Cerberus-imitátort rejteget a harmadik emeleti folyosó végén! Legalább ne jelentette volna be az évnyitón, hogy kerüljük a helyet - így majd biztos mindenki meg akarja nézni.
Később:
Na tessék, nem megmondtam?! Az emlegetett folyosón máris összefutottam a Potter sráccal. Már bánom, hogy szó nélkül elengedtem, itt volt az alkalom, hogy megkérdezzem, találkoztunk-e már korábban. Sőt, talán figyelmeztethettem is volna az ajtón túl lakó csúnya, szőrös ebre – de nem akartam tippet adni, elvégre a gyerekek képtelenek ellenállni a bolyhos kiskutyáknak.
Mindenesetre javasolni fogom Albusnak, hogy akasszon ki legalább egy „Vigyázz, a kutya harap!” táblát.
Aznap éjjel:
Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a szőrös dögöt. Mármint a kutyát.
Nos igen, a helyzet az, hogy még a Sötét Nagyúr is…öhm…retteg valamitől… Igen, Mardekár egyetlen elő utódjaként bevallom: szőrfóbiám van.
Azt hiszem, az egész Dumbledore látogatásával kezdődött még gyermekkoromban, a mugli árvaházban. Hosszú, ápolatlan haja és szakálla, valamint a kuszán meredező szőrszálakra tapadt citrompormaradványok mélységes viszolygással töltötték el védtelen gyermeki lényemet, és a szúrós, töredezett hajvégek örökre megsebezték érzékeny, ártatlan kis lelkemet.
Aztán persze a Szombati Boszorkány lehozta, hogy Albus Dumbledore az egyetlen, akitől a Sötét Nagyúr fél – helyesbítek, nem maga Albus Dumbledore, sokkal inkább Albus Dumbledore szőrös valója az, ami meghátrálásra kényszerít… Brrr.
Erről jut eszembe, ha végre lesz testem, gyakorolnom kell a Rasierus-bűbájt – szeretném a lehető legnagyobb távolságból letudni a piszkos munkát.
Szeptember 9.
Mógus paranoiás. Folyton panaszkodik, hogy úgy érzi, valaki leselkedik a hátában. Fogalmam sincs, miről beszél – én nem látok itt senkit.
Szeptember 18.
Áhá, beugrott, honnan olyan ismerős a Potter név!
Tizenegy éve történt, egy Godric’s Hollow nevű kisvárosban, halloween estéjén.
Normál esetben Naginivel házról-házra jártunk volna, de ez az este más volt, most csak egy ház érdekelt, egy dolog. Magabiztosan siklottam az éj leple alatt. Régóta vártam ezt a pillanatot, régóta reménykedtem benne…
A lustán szemerkélő esőben félő volt, hogy begöndörödik a hajam, így mélyen az arcomba húztam talárom csuklyáját. Stílszerűen sötét varázslónak öltöztem (jó, tulajdonképpen kénytelen voltam, mert Lucius lenyúlta a csillámszárnyú napfénytündér jelmezemet - azzal az olcsó szöveggel, hogy neki jobban megy a hajához).
Megérkeztünk. A házszámot az a Pettingnyúl, vagy ki, adta meg, azt mondta, itt lesz, amit el akarok pusztítani – nyilván jól bespájzoltak édességből, talán még a ház falai is mézeskalácsból vannak! Az elpusztítani kifejezést azért kissé erősnek találtam, már nyúltam is a pálcám felé, hogy ezen észrevételt Pattantyú tudomására hozzam… aztán Naginire pillantottam – és hirtelen helyénvalónak találtam a szót. Az én hiú barátosném ugyanis hetek óta diétázott, hogy ma éjjel tökéletesen mutasson a jelmezében (halkan jegyzem meg, szerintem tökéletesen nevetséges volt azzal a fluoreszkáló műanyag unikornisszarvval a homlokán), és volt egy olyan sejtésem, hogy bármi ehető is kerüljön elé, azt azonnal bepusztítja. Csak remélni mertem, hogy az itt lakóknak nincs gyerekük, mert abból vita lesz…
Megnyomtam a csengőt, ami a Bezsongott Koboldok legújabb slágerének, „A halál 1981. október 31-én, 21 óra 36 perckor, egy unikornisnak öltözött nősténykígyó társaságában érkező, önmagát sötét varázslónak álcázó sötét varázsló személyében jön el”-nek dallamain szólalt meg.
Egy darabig headbangeltünk a kedvenc nótánkra, majd a zene elhallgatott.
A várakozás feszült másodpercei következtek – és túl hosszúra nyúltak. Diszkréten belestem az ablakon, és a félig elhúzott függönyön át kiszűrődő lámpafényből megbizonyosodtam róla, hogy itthon vannak.
Csak nyugodtan, nem szabad felizgatnom magam – még akkor sem, ha ez a ház az évszázad fogása. Újra becsöngettem.
Megint semmi.
- Merlin latyakos lábtyűjére, de irigy egy népség! – sziszegtem a fogaim között.
Nem tudtam mire vélni ezt a barátságtalan fogadtatást – pontosabban a fogadtatás hiányát. Még arra is gondoltam, hogy talán Pitypangtyúk másnak is elárulta a titkot - volt valami Remus nevű haverja, az nagy csokievő hírében állt! - és késve érkeztünk. Ettől az opciótól aztán egy pillanatra elvesztettem az önuralmamat, és hirtelen felindulásból berobbantottam a bejárati ajtót. Ismerek jó szakembert, majd megadom a számát, a javítás költségeit pedig természetesen állom.
A lényeg az, hogy bejutottunk. Végre.
Nagini azonnal megrohamozta a konyhát (ennyit a diétáról… imádom, hogy mindig igazam van - többek között ezért is imádom magam annyira), én pedig elindultam az emelet felé, mégiscsak illendő megmutatni magunkat a házigazdáknak.
Hirtelen egy fiatal férfi ugrott elém.
- Csokit vagy csal… - fogtam bele a kötelező mondókába, de a fickó ekkor váratlanul elmeháborodott, értelmetlen kiabálásba kezdett.
- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Menekülj! Futás! Majd én feltartom! – hadoválta őrült módjára, mint aki – már elnézést a kifejezésért – konkrétan leszarja, hogy tőle pár méterre a Sötét Nagyúr épp fontos mondandója kellős közepén tart.
- Még ilyen goromba fogadtatást! – dohogtam magamban, és hirtelen szörnyű kételyek kezdtek gyötörni. Egy pillanatra kételkedtem a jelmezemben, kételkedtem önmagamban! Én, a Sötét Nagyúr, minden idők legbriliánsabb elméje és legnagyobb mágusa, mégis hogy hagyhattam, hogy egy olyan amatőr, hajfétises pancser, mint Lucius Malfoy, gyenge érveléssel megszerezze a tökéletes halloweeni jelmezemet! Láttam lelki szemeim előtt, ahogy Lucius tündököl az én csillámszárnyú napfénytündér jelmezemben, könnyedén bezsebel minden cukorkát, és nem kell átélnie olyan kínos közjátékot, mint aminek én a közepébe csöppentem.
De a Sötét Nagyúr sosem adja fel: hitelesebbnek kell lennem, jobban kell hoznom a karaktert - és mi kell egy tisztességes sötét varázsló jelmezhez? Egy kis hókuszpókusz!
Páratlanul gyors észjárásomnak köszönhetően azonnal beugrott egy ártalmatlan kamuvarázsige, amit valami mugli rajzfilmben hallottam, ahol egy pufók boszorka hintóvá változtatott egy tököt. Nagy cucc, mondhatom. Ebből is látszik, mennyire szánalmasak ezek a muglik – még egy ilyen olcsó bűbájt is képesek megfilmesíteni…
Így hát felemeltem a pálcámat és nevetve kiáltottam:
- Avada Kedavra!
Zöld fény villant, a pasas menten feldobta a pacskert, nekem pedig beletelt pár másodpercbe, míg leesett, hogy mi is történt valójában.
Ahhoz, hogy pontosan megértsük az imént ismertetett aprócska gikszert, utazzunk vissza cirka fél évszázadot az időben, vissza az iskolapadba, arra a napra, mikor a főbenjáró átkokat tanultuk – volna. Merthogy a mellettem ülő hollóhátas csajtól képtelen voltam odafigyelni. Egész óra alatt olyan idióta kérdésekkel bombázott, hogy bejönnek-e a szemüveges lányok, hogy hallottam-e, hogy Olive Hornby turiból öltözik, hogy Galatea Merrythought szerintem is felvarratta-e a ráncait, hogy tudtam-e, hogy Dumbledore zoknikkal tömködi ki az alsóját (megjegyzem, ez már abban az időben is nyílt titoknak számított) meg hasonlók…
Az idegesítő spinét persze pár héttel később, Nagini üknagyijának hathatós segítségével, ajánlott csomagként postáztam a másvilágra (bár mint kiderült, egyhamar visszaküldték onnan is), jutalmul pedig, amiért átmenetileg megszabadítottam a Roxfortot ettől a hisztis kis tyúktól, megkaptam az „Önzetlenül az Iskoláért” Különdíjat. Arra persze már a becses tanári kar egyetlen tagja sem vette a fáradtságot, hogy hálából újra leadja nekem a főbenjáró átkokról szóló anyagot.
Nem sokkal később aztán jött az a mugli rajzfilm tökökkel, tündérkeresztanyákkal meg üvegcipellőkkel – és én totál összezavarodtam.
Szóval most így állunk. Keverem a kettőt, nem nagy ügy.
Amúgy is megérdemelte ez az arrogáns, faragatlan fickó. Még csak köszönésre sem méltatott és a szavamba is vágott.
Ha a többiekre jó benyomást teszek, még simán kaphatok cukorkát – vélekedtem, és elkezdtem megmászni a meredek lépcsősort.
Fentről pakolászás neszeit hallottam, nyilván most rakodják a cukorkákat. Nem bírtam magammal: a lépcsőfokokat duplán véve felrohantam az emeletre, pálcámmal a zár felé legyintettem, mire az ajtó azonnal kinyílt. Hatalmas csalódásomra az édességeket addigra már elrejtették valami titkos tárolóba, még egy eldobott csokipapírt sem hagytak mutatóba.
A szobában nem volt más, csak egy fiatal nő meg egy aprócska gyermek. A nő elég vékony volt, a gyerek meg még nyilván nem képes elrágicsálni a keményebb gumicukrokat - vagyis jó okom volt feltételezni, hogy maradt még itt bőven édesség. Épp ezen elmélkedtem, mikor váratlanul a nő is eszeveszett sikongatásba kezdett.
- Ne Harryt! Ne Harryt! Kérem! Ne Harryt!
Merlin menyétmintás mamuszára, elmagyarázná végre valaki, hogy mégis mi a fészkes futóféreg folyik itt?! És mi az a Harry? Valami spéci nyalóka? Hmm… ha sikerül elkápráztatom őket a majdnem tökéletes jelmezemmel, talán nekem adják.
Pajkos mozdulattal a nőre szegeztem a pálcámat, és huncutul felkiáltottam:
- Avada Kedavra!
Upsz, na tessék. Már megint. Pontosan erről beszéltem: keverem a kettőt.
Viszont ez így már kezdett kellemetlenné válni: a végén még magamhoz kell vennem a kölyköt! Áh, kizárva, Nagini mellett nem tudnék etetni még egy éhes szájat… Manapság nem túl kifizetődő állás Sötét Nagyúrnak lenni: ott az a sok számla a Sötét Jegyek után, a horcrux-adó, az új baziliszkusz-chipeztetési törvény, Nagini méregtelenítő kúrája és jógaórái, kímélő mosópor a fekete talárokhoz (nagyon felment az ára - tuti Albus keze van a dologban!). A Halálfalók vezetőjeként ráadásul kénytelen vagyok finanszírozni Lucius keratinos hajegyenesítésének, Fenrir lézeres szőrtelenítésének, Bella 3D-s műszempillájának és Perselus cukrásztanfolyamának költségeit - mindezek mellett már a Titkok Kamrájának fűtésére is alig marad valami…
Pár pillanatig tartó, hosszas tipródás után arra jutottam, hogy legjobb lesz, ha egy mókás kis csínnyel kiengesztelem a gyerkőcöt, baráti búcsút veszünk, én pedig fogom Naginit meg a cukrokat, és gyorsan lelépünk innen.
A gyerek ezalatt az ágy rácsait markolászta maszatos kis ujjaival (csak remélni mertem, hogy az a barna cucmák az ujjain ártatlan csokoládé…) és vidám érdeklődéssel igyekezett belesni a headbangeléstől hátracsúszott csuklyám alá. Ez volt az utolsó esélyem – ha most sikerül megnevettetnem, talán nem fog pikkelni rám a szülei miatt!
- Abraka Kedavra! - gügyögtem, miközben egyenesen a kissrác arcára irányítottam a pálcámat, hogy jól láthasson.
És hirtelen minden összetört. Az ablaküvegtől kezdve, a nyalókáról szőtt álmaimon át, Nagini műanyag unikornisszarváig minden… A robbanás berepített az utcáról egy „Vigyázz! Magasfeszültség!” táblát, a kiskölyök meg durván lefejelte. Áucs, ennek nyoma lesz holnapra.
- Szóval ez történik, ha egy hatástalan kamubűbájt keresztezünk a főbenjáró átkok leghatalmasabbikával… - dünnyögtem magamban, miközben próbáltam kecsesen eltáncolni immár nem létező testemmel a potyogó vakolat alól. – Érdekes reakció. Nem véletlenül mondogattam mindig, hogy ne kutyuljuk az aranyvért a sárvérrel…
Hogy ezután pontosan mi történt, arra nem igazán emlékszem. Villanásnyi képek ugranak be csupán: az ordító gyerkőc (meg kell hagyni, jó nagyot koppant az a tábla a buksiján), a kétségbeesetten zokogó Nagini szívszorító látványa, majd hajak - három sötét, egymástól oly különböző frizura: először Perselus zsírtól csöpögő, ragacsos fekete üstöke, majd egy feltűnően jóképű, ismeretlen férfi dús, ragyogóan egészséges fürtjei (itt próbáltam jelezni Nagininek, hogy kérje el a számát - de annyira lefoglalta egy zacskó omlós tejkaramella, hogy engem már észre sem vett…), végül az a bozontos lobonc Hagrid busa fején… Ekkor előjött a szőrfóbiám, és elvesztettem az eszméletem. Arra tértem magamhoz, hogy megrekedtem valahol a lenni vagy nem lenni állapot határán - ahol azóta is tengődöm…
Szóval ez a mi kis közös történetünk. Utólag beismerem, hogy az első két sikertelen kísérlet után talán bölcsebb lett volna a csiribí-csiribával vagy a hókuszpókusszal próbálkozom.
Na mindegy, azért remélem, nem pikkel rám a kölyök.
Október 7.
Merlin varangyos vekkerére, hogy milyen kicsi a világ! Nagini állítja, hogy a Potter gyerek engedte ki őt annak idején az állatkertből!
A Sötét Nagyúr hálája örökké üldözni fogja a fiút! (Most mégis miért érzem úgy, hogy hiányzik innen egy ördögi kacaj?)
Október 31.
Elég langyos ez a halloween-buli, pedig tud ám partizni a vén kecske, ha akar! Ajj, meg kell szereznem azokat a vegasi fotókat…
Viszont ideje itt is felpörgetni a hangulatot! Rácsörgök régi cimborámra, Cuncimókusra, a „Troll a Pincében” nevű thrash metal banda dobosára, hátha be tud ugrani ma este - a srácok imádni fogják!
Később:
Szánalmas bagázs, teljesen összecsinálták magukat Cuncimókustól! Most komolyan, mit kell rinyálni?! Mintha bárkinek is árthatna egy kifejlett, pár mázsás hegyi troll…
Mellesleg Mógus is hatalmas rajongója a bandának, az izgalomtól el is ájult, alighogy bejelentette a sztárvendéget – én meg persze megint bevertem az orromat…
Valamivel később:
A felfordulás közben, gondoltam, felugrok a harmadikra, és kiteszem a „Vigyázz, a kutya harap!” táblát – a nagy káoszban még a végén véletlenül benyit valaki.
A jelek szerint ez Perselusnak is eszébe jutott, sőt, a biztos eredmény érdekében ő még prezentálta is a kutya állkapcsának emberi húsra gyakorolt szorítóerejét – amit esetükben nyilván még meg is kell szorozni hárommal.
Szerintem elég lett volna a tábla, de hát ő tudja. Mindig is ilyen maximalista fickó volt ez a Perselus, ezt csípem benne.
Lényeg a lényeg, ismét bebizonyosodott, hogy nekem volt igazam: a kutya tényleg harap.
Még később:
Ejnye! Potterék kiütötték szegény Cuncimókust! Óvatosan gyerekek, még egy ilyen húzás, és megorrol rátok Voldemort bácsi! Vagyis… áh, ez övön aluli volt…
Na mindegy. Most majd magyarázkodhatok a banda menedzserének… Azért remélem, nem kell lefújni az egész turnét.
November 1.
Barbár sport ez a kviddics! Azonnal utasítottam Mógust, hogy szedje le onnan a kölyköt – még a végén eltalálja egy gurkó, és eltörik valamije!
Aztán Perselusnak felgyulladt a talárja, bele se merek gondolni, min dolgozhatott a köpenye alatt ekkora hévvel…
November 21.
Mógus fokhagymafüggőségét kezeltetni kéne. Napfényben szikrázó vámpírokra hivatkozik - hiába magyarázom neki, hogy a vámpírok nem csillognak, és a leírás alapján egyértelmű, hogy mindössze egy csapat ártalmatlan csillámszárnyú napfénytündérrel találkozott.
Mindegy, legalább a tömény fokhagymabűz elnyomja a kellemetlen szájszagomat – kicsit nehézkes mostanság megoldani az alapos fogmosást…
December 16.
Pár hógolyó telibe találta az arcomat. Szerintem már annyi orrom sincs, mint Nagininek - az orrplasztikája előtt.
December 25.
Rühellem ezt az egész karácsonyi felhajtást. Még hogy a szeretet ünnepe! Hah! Dumbledore-tól kaptam egy pár citrompor színű, unikornisos térdzoknit – kösz papa, nagy hasznát veszem jelen állapotomban…
December 26.
Szerintem a Potter kölyök meleg. Ma éjjel kiszúrtam, ahogy egyik haverjával bezárkózott egy üres tanterembe…
Merlin katicás keszkenőjére, milyen korán kezdik ezek a mai fiatalok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: