'Fogadunk?'

Roxfort után. Odakint háború, odabent tökfaragás*, pezsgőzés, rémisztgetés, OOC karakterek (ebből lett a kocsmai vécés bigyó, szóval annyira OOC karakterek ^^"), durva nyelvezet (avagy Siriusom káromkodik, mint egy kocsis germán gladiátor), hiányzó mondatok a történet csúcspontján, de képtelen vagyok ebbe a hangulat- és stíluskáoszba visszarázódni.  :$

[szóval ez ilyen kísérleti jelleggel van írva és tördelve, és csak amiatt tűnik ennyire rohadthosszúnak. amúgy nem az.]

[[*a címlapfotón látható saját kreálmányú béndzsatök Sirius tökfaragó képességét hivatott prezentálni :D]]




- Fogadunk? - kérdezte Remus. A hangjában ott volt az az él, és felvonta a szemöldökét.
A pillangóraj Sirius gyomrában egy csapásra életre kelt.

Ez volt délután.
Így kezdődött az egész.
Délután.

Akkor még úgy volt, hogy este átjönnek Jamesék.

Remus az élénknarancs tökhúscafatokat vakargatta az ujjairól.

Volt valami bizarr ebben a tökfaragásban.
Hogy szerencsétlen tököt lényegében megskalpolták, kibelezték, kivájták a szemét, torz vigyorba kényszerítették a száját, csak azért, hogy később még egy lobogó mécsest is dughassanak a torkába...
Remus mesterien csinálta.

Remus a csókolózást is mesterien csinálta. 

- Akkor? - kérdezte újból utána. - Fogadunk?

Sirius nyomott még egy puszit az arcára.
Cuppanósat.
Cupp.

- Miben? - Cupp megint. - Hogy meg tudsz ijeszteni legalább annyira, mint én hatodikban téged?

- Mmmhhm. Pontosan. - Remus bólintott, Remus hümmögött. Remus hümmögésének dallama van, és Remus bólintásának is dallama van. Dallama van Remus pillantásának, rebbenő szempillájának, a mosolya simogatásának, dallama van Remus légvételének, dallama van Remus létezésének.

És Sirius hallgatja.

Tágra nyílt szemmel, újra és újra rácsodálkozva, forró tenyérbe simuló érintéssel tapintva, gyorsuló szívveréssel magába sóhajtva, az ajkairól mohón kortyolva, hallgatja, hallgatja, 

hallgatja.

Remus dallama

(és Sirius pulzusa

lükte-te-tet)

szirének dala.

Ez jut eszébe, valami mugli könyvben olvasta, görög mitológia.

A muglik a kezdetektől fogva magyarázatot kerestek a varázslatra.

Sirius varázsló, és már évekkel ezelőtt feladta, hogy magyarázatot találjon Remusra.

- Mire gondolsz? - kérdezte Remus. Puha volt a mosolya, és puha volt a kézfején a tenyere.

Sirius megrázta a fejét.

(Nincs hasonlat se rá.)

(A muglik úgy hitték, a szirének dala veszedelmes szépség, megbabonáz, megőrjít, és a telhetetlen vágyakozás végül csak a vesztünkbe ránt.)

(Remus kiment belőle.)

- Nem érdekes... - Megköszörülte a torkát, hátrarázta a haját. - Akkor, hogy legyen? Fogadunk? 

Remus mosolya kiszélesedett.

- Fogadunk.

Fogadtak.

Nem kellett volna.

Ahogy akkor és ott Remus rámosolygott, Sirius azonnal tudta, hogy nem kellett volna.

(Sirius utólag mindig tudta, hogy nem kellett volna. Siriusnak utólag mindig eszébe jutott, hogy nem volt még olyan fogadásuk, amit megnyert volna.)

Akkor és ott talán még visszakozhatott volna.

Ha van egy csepp józan esze.

Ha marad még akkorra és ottra egy csepp józan esze.

De akkor jött Remus kézügyessége.

Nem sokkal azután, hogy Sirius azt mondta:

- A tiéd szebb. - És az egyik elkészült töklámpás felé bökött az állával. Afelé, amelyik nem tűnt fogatlannak és kancsalnak.

Remus erre alaposan szemügyre vette az elkészült mesterműveket.

- Nekem jobban tetszik a tiéd - mondta végül, és gondoskodón megigazgatta a tök kalapját, hátha úgy kevésbé lesz csálé az összhatás. 

Nem lett az.

Sirius a szemét forgatta.

- Nem vicces.

- Nem viccelek. Nézd már milyen aranyos - emelte Remus az arca mellé a tököt. Szegényke ebből a szögből még röhejesebben festett. Remus arca mellett pedig egyesen bűnnek számított a puszta jelenléte is. De Remus lelkes volt. Még meg is ölelgette: - Imádnivaló.

Imádnivaló, azt mondta.

Naná, hogy imádnivaló.

Sirius nagyjából félpercnyi kínzó bizonytalanság után arra jutott, hogy Remusnak természetesen igaza van. 

Hogy mégsem sikerült az a tök annyira nevetségesen bénára.

Sőt, összességében egész jó lett.

Tulajdonképpen egész jól - mit egész jól, nagyon jól! - ért a tökfaragáshoz.

Is.  

Azért szerényen kitartott a korábbi véleménye mellett:

- Jó, de azért a tiéd tényleg szebb lett valamivel.

Remus megütközve vonta fel a szemöldökét.

- Valamivel? - Az imádnivaló tök kimért koppanással landolt az asztalon.

- Hát, ja. Szabályosabb.

- Szabályosabb... valamivel... - dünnyögte Remus, és felváltva méregette saját töklámpása hátborzongatóan tökéletes vigyorát és Sirius büszkeségtől ragyogó (és igazságtalanul tökéletes) arcát. Végül csak bólintott egyet. Röviden. A vegyünk-csak-vissza-kicsikét-abból-a-büszkeségből típusú bólintásával. - Jobb a kézügyességem - jelentette ki aztán, csak úgy, mellékesen, és vigasztalón megpaskolta Sirius karját, ahogy a mosogatóhoz lépett.

(Aztán várt három másodpercet.)

(Általában annyi kell ilyenkor Siriusnak.)

Három.

Kettő.

Egy.

- MI?!

- Jobb a kézügyességem - ismételte Remus, ártatlan tárgyilagossággal.  

Mint valami általános igazságot. 

Tényt. 

Aztán leguggolt, hogy segítsen Siriusnak összeszedni a felháborodásában véletlenül levert cukros-csokis-nyalókás tál tartalmát. 

(Használhattak volna pálcát.)

Valahogy mindig ugyanazért a cukorkáért nyúltak, és a kezük valahogy mindig összeért.

(Ezért nem használtak pálcát.)

Sirius végül elkapta, és megszorította Remus ujjait. 

- Az enyém jobb - vigyorogta, az ajkára harapva. 

- Hm? - Remus az ujjaikkal játszott.

- Az én kézügyességem. Jobb. 

- Igen?

- Ühüm - mormogta Sirius. Akkor már a hátán feküdt, a konyhakövön, az estére tartogatott édességek között, az ujjaik összekulcsolva, a combjain Remus jóleső súlya. - Tudok rá bizonyítékot is...

- Én is. - Remus pedig hagyta, hogy egészen magára húzza.

- Tényleg?

- Mm-hmm...

- Mutasd, milyet...

Remusszal csókolózni,

Remus érintése alatt ellazulni,
megfeszülni, 

majd újból ellazulni,

Remusszal együtt lélegezni,

és közben tovább csókolózni

a legjobb dolog a világon.

(Ami pedig a kézügyességet illeti... nos, kiegyeztek egy döntetlenben.)

(Egy hajszálnyi Remus-győzelemben.)

(Sirius szerint döntetlenben.)

A lényeg, hogy
fogadtak.
A lényeg, hogy
nem kellett volna.
Ahogy a dekorációt sem kellett volna Remusra bíznia.

Főleg így, hogy végül nem is jöttek át Jamesék.

(Minisztériumi körlevél, a bagoly pár órája érkezett: maradjon mindenki otthon ma éjjel, ha lehet, zárjanak ajtót, ablakot, használják a felsorolt védőbűbájokat, ellenőrizzék az ismerősöket, kerüljék az ismeretleneket, bizalmatlanság, feszültség, félelem, újabb listányi fölösleges tanács, csak az illúziót táplálják.
Mintha létezne bármi is, ami megvédene.)

(Még a muglikat is figyelmeztették talán: a korábbi években ilyenkor már sorra csengettek, jelmezbe bújt gyerekek és örökgyerek felnőttek, zombik, vámpírok és kísértetek, hercegnők, sellők, tündérek, trick or treat, Remus, maradt még itthon valami édesség...?
Idén nem jött senki sem.)

Sirius most mindenesetre vaksötétben (a pálcáját valahol a hálószobában hagyta) tapogatózva próbál eligazodni az otthonukban.
Az otthonukban, ami a legkevésbé sem hasonlít az otthonukra.
Ami inkább hasonlít egy kísértetkastélyra.
Kastélyra.
A Roxfort folyosóira...

- Ügyes... - motyogja elismerően magában.
Szóval itt a bosszú, ez a bosszú.
Azért... ennél többet várt volna Remustól.

Ez így túl... egyértelmű volt.
Túl egyértelmű volt,  ami az elmúlt öt percben történt.

Leszámítva a bagoly érkezését, öt perccel ezelőttről.

Öt perccel ezelőtt még ott csücsültek a kanapén, kényelmesen összegabalyodva, pihe-puha plédbe gubózva: Remus félig az ölében, félig alatta, béna horrorfilm ment a tévében, és míg Remus hol eltakarta a szemét, hol a vállába fúrta az arcát, ő zavartalanul majszolta a harmadik melegszendvicsét.
Mert Remus - némi könyörgés és szép-nézés után - azt csinált vacsorára. Melegszendvicset.
(És Remus a melegszendvicset is mesterien csinálta.)

A bagoly akkor kopogott a konyhaablakon, mikor a tévében először zúgott fel a láncfűrész.
Remus készségesen rohant ablakot nyitni.

És Remus ezúttal mintha szó szerint is magával vitte volna a fényeket: pár másodperccel azután, hogy kiment, a lakásban az áram is kiment.
Ami tulajdonképpen csak azért volt gyanús, mert a lakásban - Sirius legjobb tudomása szerint - nem igazán volt áram.
Mindenesetre azóta eltelt öt perc, és nem jött vissza egyik sem, se Remus, se a fények.
Nem mintha utóbbira Siriusnak olyan nagy szüksége lett volna.
Előbbinek viszont kénytelen volt öt perc után a keresésére indulni, vaksötétben tapogatózva, szitkozódva, bizonytalan léptekkel meg-megbotolva.
Nem mintha megijedt volna.
Nem mintha nem bírna ki Remus nélkül öt percet.
Természetesen kibírna, ha...

- BOO! - Remus a semmiből csap le a vállára, az ujjai megszorulnak, szökken egyet, Sirius ijedt... meglepetésében a szemközti falnak nyekken. Remus hozzásimul, derűsen a fülébe duruzsol: - Megijedtél?

- Nem. - Sirius felé fordulna. Remus nem hagyja. A hátát simogatja, egészen a falnak nyomja, a nyakába szuszogja:

- Kicsit se?

- Kicsit se.

- Egy ici... - csókol a nyakába - ... picit se?

Sirius a fejét ingatja.
Lehetőleg úgy, hogy Remus még jobban hozzáférjen.
Remus hozzáfér.
Túl nagy a csend, vagy csak a szíve ver árulóan hevesen, Remus biztosan hallja, érzi, tudja.
Az okát talán nem tudja.
(Dehogynem.)
Sirius azért gyorsan tisztázza:

- Nem ijedtem meg. Az a hirtelen sötétség... - folytatnia kéne, nem lehet, nem tudja, Remus felfogja a haját, a tarkójához hajol, puhán végigcsókolja.

- Igen? - Az illatát lélegzi. Mélyen. Jóleső szusszanások, édes kis sóhajok, és Siriusnak ennyi év után is megremeg a térde, valahányszor meghallja őket. Kiszáradt torokkal recsegi:

- Az a sötét...

- Mondd...

- Az elég... gyenge húzás volt...

Remus rögtön elhajol.

- Ó, az nem is azért volt.

Sirius már szánalmasan bódult.

- Hm?

- Az nem azért volt, hogy megijedj - magyarázza Remus. Félkézzel még mindig Sirius hátát tartja, a másikkal motoz, tesz-vesz. Keres. Valamit keres. - Csak hogy szokja a szemed...

Sirius eltöpreng, vajon rákérdezzen-e: "Mire gondolsz, Holdsáp?" vagy inkább "Mire készülsz?", de ahogy Remus hozzásimul, nekifeszül, a fenekének és a hátának, az épp eléggé nyilvánvaló válasz.
Sirius szégyentelenül dörzsölődik-törleszkedik neki.
Remus nemes egyszerűséggel fenékbe billenti.

Selyemsuhanás jön és selyempuhaság, és az új sötét átláthatatlan mélysége tétován simul Sirius szemére.

- Jó így? - Remus lazít a kendőn. - Nem túl szoros?

- Jól van így. - Sirius rekedten felkuncog. - Erre most mennyire készültél?

- Hát... - Remus végre szembefordítja magával, az ujjai Sirius arcán és hajában, a kendőt szakszerűen igazgatja el. - Gondoltam, ha már úgyis kettesben leszünk, és ki sem mehetünk... használjuk ki az estét...

És megcsókolja.
Hosszan, mélyen, édesen csókolja.
Olyan hosszan és olyan mélyen és olyan édesen, hogy Siriusban végképp elszunnyad a pislákoló sejtelem, hogy neki itt most eléggé gyanakodnia kellene valamire.

Mondjuk a szembekötősdire.

(Bár az önmagában azért nem olyan gyanús.)
(Remus gyakran beveti, mikor valami különlegesre... különlegesen hosszú szeretkezésre vágyik.)

(De persze ez egy nem-beszélünk-róla téma.
Hogy még mindig ott lebeg köztük, csiklandozó kuncogásba fojtva, 
Sirius első, nem saját kezű orgazmusa.)

(Sirius első, nem saját kezű orgazmusa
annyi volt,
hogy

Remus ránézett.

Remus ráhajolt, közel, közel, épp csak rálehelt, lélegzett fölötte, és Remus felnézett,
Remus ránézett,
és mielőtt még egyáltalán hozzáért volna,
már meg is volt
Sirius első, nem saját kezű orgazmusa.)

(És a legfelháborítóbb az egészben az volt, hogy Remus még csak nem is tűnt igazán meglepettnek.)
(Remus egy fikarcnyit sem tűnt meglepettnek.)

Szóval Sirius most inkább azt kérdezi:

- Mit hozott a bagoly?

- Semmit - vágja rá Remus. - A korábbi levelet küldték el megint. Teljes lehet a káosz a Minisztériumban.

És csak állnak ott mozdulatlanul mindketten, beleragadva valami hirtelen, nyomasztóan súlyos csendbe, egymás kezét fogva, egymásba kapaszkodva, láthatatlan meredély szélén egyensúlyozva,
hé, odakint talán most szakad darabjaira a világ,
hé, talán ez lesz az utolsó közös éjszakánk.
Meg lehet szokni, így élni, ezzel együtt élni,
napról napra élni,
csak szeretni,
és élni,
élni szeretni,
szeretni élni.

Az persze rémisztő valahol, az a természetesség, ahogy a tudatuk ebbe
lassan
belenyugodott.
Ahogy a megtehetsz mindentből nem tehetsz semmit lett.
Mert hát voltak terveik, nagy terveik, mit nagyok, világrengető-világmegmentő hatalmasak, de
lassan
mind a semmibe porladnak.

(- Nem menthetsz meg mindenkit - mondta Remus egyik este, és a hangjában több volt a szánalom, mint a részvét. Lángnyelv whiskyt kortyoltak, és Siriusnak véres volt az inge. Nem vette le, csak kigombolta, hullámzott a hasfala, hullámzott az ing finom anyaga.
Remus megijedt, amikor hazaérve meglátta.
Amikor elmondta neki, hogy nem az ő vére, megnyugodott.
Amikor, már az asztalnál ülve, elmondta neki, hogy egy mugli kislány vére, hogy a karjaiban tartotta, hogy ott halt meg az ölében, és ő csak nézte, és nem tehetett semmit, és hogy hazudott neki, minden rendben lesz, ne félj, azt hazudta, és közben tudta, hogy nem tudja megmenteni, tudta, és amikor felnyüszített, mint egy kivert kutya, amikor elcsuklott a hangja, Remus akkor a kezéért nyúlt, és azt sóhajtotta:
- Nem menthetsz meg mindenkit. Még te sem. - És hozzátette: - Te életben vagy, Sirius. Ez a legfontosabb.
Sirius akkor értette meg.
Hogy ez már az a pont, amikor van fontossági sorrend.
Életek között.
És hisztérikusan felnevetett, mikor eszébe jutott a nap, amikor Mordon kis híján leátkozta a fejét, mert berohant egy lángoló-omladozó házba, egy bennragadt macskáért.
És megértette, hogy mostantól ez lesz, fontossági sorrend lesz, mert nem menthet meg mindenkit. Még ő sem.
És volt egy pillanatnyi sötétség, üres, rezignált reménytelenség, mikor Sirius elkezdett
félni.
Magától.
Remustól.
Az egész kizökkent világtól, ettől az őrült, félresiklott hullámvasúttól, ébresztő volt talán, vagy még mélyebb rémálom, mielőtt megfejthette volna, csendben visszagördült a helyére mindent, ott gördült, Remus arcán, abban a könnycseppben, ahogy ujjai közt reszkető pálcával nekiállt, hogy az ingből a vért eltüntesse.
Végül csak bevágta a mosogatóba.
Azóta mugli módon mostak.
Hamisnak tűnt a bűbájok adta makulátlan tisztaság.)

Remus most átöleli, a haja csiklandozza az orrát.
Sirius szereti Remus hajának csiklandozását.
És az illatát.
Gyógynövényes-levendulás.
Remus. Otthon. Biztonság.

- És ha szólnak a Rendtől...? - dünnyögi.
- Akkor megyünk. - Remus kiegyenesedik, mögé kerülve végigsimít az oldalán, a karján, átfogja a derekát, hátulról ölelve vezeti. - Addig gyere...

A hálószobába vezeti.
A küszöbnél figyelmezteti.

A selyemkendőn átcsorognak a melegnarancs fények, Sirius mécsesek fűszeres illatát érzi ("őszi esték", a dobozon ez állt, és egy kandalló képe. Remus vagy két tucattal vett belőle.), és érzi a matrac könnyű nyomását a sípcsontján, ahogy végre az ágyhoz érnek.

Remus maga felé perdíti.
Vetkőzteti.
Csókolja.
Gomb gomb után,
csók csók után,
az ing pillesuhanás, lesiklik Sirius vállán,
Remus tenyere a szíve fölött, a mellkasán.
Elhajol tőle.
Sirius érzi, ahogy végignéz rajta, és egyre őrjítőbb a vágy, hogy látnia a kell, látni akarja,
a szemei csillogását,
a mosolyát,
és Remus kuncogása az egész testén végigremeg,
forró, édes bizsergés, ismerős és mégis új mindig, az ereiben lüktet visszhangként, da-dunn, da-dunn, még egy csókot, egy érintést, még belőled, kérek még.

(Egyszer megkérdezte Jamestől - a Három Seprűben ültek, és Remus a gőzölgő vajsörök fölött áthajolva épp Lilyvel beszélgetett. tél volt, az orcáit és az orra hegyét pirosra csípte a szél - szóval Sirius azt kérdezte Jamestől:
- Szerinted normális, hogy így, ennyire bele vagy zúgva valakibe...?
Remust nézte.
James Lilyt.
- Nem, valószínűleg nem - merengte. Aztán meglapogatta Sirius vállát: - De mi sose voltunk normálisak.
- Igaz.
Koccintottak.)

Remus keze ott van újra a mellkasán,
taszít rajta,
határozott-puhán.
Sirius rázuhan az ágyra.
Hűvös a takaró és Remus-illatú, a matrac ruganyosan kemény, besüpped a két oldalán, ahogy Remus odatérdel fölé.
Sirius vakon tapogatózik utána, a karja, a nyaka, a válla, az inget gombolná, a gomb nem ereszt, akkor már szaggatná, tépné, Remus elkapja a csuklóját, rászorít.
A matracnak nyomja.
Erős és határozott, a combjára nehezül, azt is leszorítva.
Sirius nekifeszül alatta, a tarkója a párnának, a gerince ívbe, a teste Remusnak.
Csókok.
Forróak, nedvesek, a nyakán időznek és a mellkasán, Remus kedvtelve hümmög, ráérve ízleli, az ujjai a bordáit becézik egyenként végig, köröznek, köröznek, míg kínzó lassúsággal a kemény mellbimbókra nem térnek.
Játszik velük.

Játszik vele.

(És Sirius pulzusa
lükte-te-tet.
Te.
Mit te-te-te
teszel
velem
te.)

- Látni akarlak - zihál. - Levehetem?
Engedélyt kér. Jól nevelt. 
Remus mindkét tenyerét az arcára simítja, pillekönnyű rebbenés a csókja, mosolygós csók, mosolyogva mondja:
- Várj még. - Elhúzódna, Sirius érzi a lendületet és az alattomos hideget, ami közéjük lopózna, megragadja Remus kezét, visszahúzza.

Annak, ahogy pár szívdobbanásig csak fekszenek egymáson, semmi köze a játékhoz.
Vagy a szexhez.
Az a suta, félig-meddig ölelés egymás nyakába bújva, egyszerűen azt jelenti: jó veled.

Szeretlek.

Remus kuncogva felnevet, a fogai a kulcscsontját karcolják, a haja Sirius ujjai közt pereg.

- Maradj így - mondja, és feltápászkodik, Sirius vállain támaszkodik. - Így maradj. -  Elkapja, és a párnába nyomja a csuklóit újra, hosszú ujjak, finom ujjak, parancsoló a mozdulat, ahogy Sirius karjának belső felén végigfutnak. Ereket követnek, izomárkokban pihennek, és Remus közben a fülébe súgja:
- Tényleg ne mozdulj. - Elhajol. És vissza: - Tilos.
Felhullámzik a matrac, ahogy sietve felpattan.
A szőnyeg (bolyhos-bohókás, szivárványos-színes, Sirius szerint ritka ronda, de Remus ezt választotta) kéjesen susog a léptei alatt.

És Sirius nem mozdul.
Úgy marad.
Úgy maradva, pimasz vigyorral mondja:

- Ha megszegem a parancsot, mit kapok?
- Akkor nem kapsz semmit.
- Oh. - És Sirius tudja, hogy tulajdonképpen szörnyen hülyén festhet így, félmeztelenül az ágyon heverve, a csuklói képzelet-kötelekkel kifeszítve, és tudja, hogy ebben a helyzetben nagyon nem kéne, de képtelen megállni: - Imádom, amikor próbálsz ilyen kemény és határozott lenni...
Baljós csend. 
- Próbálok?

Sirius nyel egyet.

(És Sirius utólag mindig tudja, hogy nem kellett volna...)

Üveg koppan.
Pohár koccan.

Pezsgő pukkan.

(Mert Sirius még pezsgőt is vett, ha már a mugliknál így szokás.
Remus aztán tájékoztatta, hogy pezsgőt venni a mugliknál is szilveszterkor szokás.
De nem probléma.
Majd félreteszik.
Vagy...
Vagy.)

- Pezsgőzünk?
- Olyasmi.

Remus kortyol.
Halk cuppanás.

- Én nem kapok?

Halk kuncogás.
A pezsgő a pohárba bugyborékol, Sirius hallja, hogy Remus még egyszer belekortyol, a lépte tompa nesz, az ágyhoz siet.
Lehuppan.
Motoz az éjjeliszekrényen.
A keze Sirius hasát súrolja, ahogy átdobja rajta.
Lehajol hozzá.
Végre,
odahajol fölé, az arcához, a szájához, Sirius érzi a lélegzetét és érzi az ujjait az arcán: egy határozott szorítás az állkapcsán, majd egy elszánt ujj betör az ajkai közé, a fogait simítja, és szétfeszíti a száját, egy sóhajtásnyi "ó", csodáló-várakozó, és az orruk egy pillanatra összeér, és Remus a pezsgőt
a szájából
a szájába
csorgatja.

Erre valahogy nem számított.

Sirius a meglepetéstől félrenyel, prüszkölve, fulladva köhög fel, Remus nyomban átkarolja, a kendőt leoldja, a fejét tartja, a hátát paskolva csitítja.
- Basszus... basszus, mekkora hülye vagyok, bocsi, bocsáss meg...
Sirius feltartja a kezét, nincs baj, minden oké.
A köhögése lassan átcsap nevetésbe, de kiélvez minden egyes percet,
amikor Remus így babusgatja.
- Ne haragudj...
Amikor Remus így puszilgatja.
- Biztos jól vagy?
Sirius bólint.
- Teljesen - lihegi, krákogja. - Teljesen jól. Csak meglepődtem.
És megereszt egy vigyort.
Remus elmotyog még pár bocsánatot, a kézfejével maszatolja közben Sirius arcán a pezsgőt és a könnyet, Sirius hunyt szemmel élvezi tovább a gondoskodást, fészkelődik, helyezkedik kicsit, az ujjai közé selymes anyag siklik.
Gyors hezitálás, aprócska vállrándítás, csak magának, aztán felcsippenti a kendőt, és Remus markába nyomja:

- Folytassuk.
- Bizt...
- Folytassuk.

Remus pillantása
borostyán,
méz,
napfény,
megnyugtat,
cirógat,
felmelegít.
Aztán újból a sötét.

Sirius visszadől a párnára, elrendezi magát a korábbi pózba:
- Még egy kortyot - parancsolja. - Ugyanígy.

És Remus engedelmesen kúszik fölé.

Ambrózia.
Ez jut eszébe, már megint az a fránya görög mitológia (Remus mugli könyvmániája, az az oka: történelem és mondák, ógörög költők, költőnők, versek vágyról és szenvedélyről, ott van mind a polcon, girbegurba sorban), istenek itala, gyöngyöző nedű, életnektár, és egy csipetnyi varázs:
Remus-aroma.
Mohón kortyolja.

Remus orrhegyen csókolja.

- Kérsz még?
- Naná.
- Öntök neked - duruzsolja, és a hangjának megint itt van az az éle, az a pajkos, selymes rekedtsége, ott rezeg az érzékekben, a ziháló lélegzetben, ránduló izmokban és libabőrvölgyekben, mert
Remus dallama
és Sirius pulzusa
lükte-te-tet,
és a lélegzete elakad -
ahogy valami hűvös és kemény váratlanul a hasának tapad.

- Ez micsoda? - Odanyúlna. Remus elüti a kezét.
- Öntök neked - ismétli meg.

Az ital felcsobog, és Sirius hasán nehezedni kezd a... pohár.
Sirius nem igazán tudja, hogy most akkor sírjon vagy nevessen vagy egyszerűen csak Remusnak essen.
Remus kedélyesen csilingeli:
- Teletöltöm - tájékoztat, majd nagy kegyesen figyelmezteti: - Ne nagyon mocorogj. Különben kilötykölöd.
- Ezért még... - készül Sirius valami nagyon csúnyát mondani.
Remus lepisszegi:
- Szerintem beszélni se nagyon beszélj - tanácsolja. - Egész finom. Kár lenne érte.
Sirius lassan szívja be a levegőt, óvatosan, de mélyen, mintha még mindig készülne valami nagyon csúnyát mondani.
Végül inkább visszanyeli.
Ott feszül a hasfalában, elfojtva, reszketőn, egy nyomorult kis kacajjal együtt,
hé, Remus, odakint talán most szakad darabjaira a világ,
hé, Remus, talán ez lesz az utolsó közös éjszakánk,
és te kicsinálsz, Remus,
te
engem
itt
ki-csi-nálsz,
nem hiszlek el, nem hiszem el,
amit te
te-te-te
velem csinálsz.

Nem hiszi el.

Nem hiszi el, hogy Remus képes ezek után az ágyékára markolni, így, semmi figyelmeztetés, megtörő lélegzet vagy tapogatózó érintés, csak elszánt ujjak és nyers és izgató hév. És a diadalmas kuncogás.
A poharat előbbi csak kibillenti.
Utóbbi könyörtelenül ledönti.

Gyöngyöző pezsgőcseppek gördülnek végig a hasán, (csiklandós - ha fordítva csinálnák, Remus már kacagva visítana) (minél hamarabb csinálniuk kell fordítva), mozdulatsuhanást érez az oldalán, Remus keze lehet, (farkasreflexek), elkaphatta a poharat, az ágy nem tűnik nedvesnek.

Remus hümmög.
Sirius maga elé képzeli
azt az édes kis ráncot a két szemöldöke között,
ahogy fejcsóválva, méltatlankodva rámered:
- Ejnyemár.
Sirius kínlódva felröhög.
- Megőrülök tőled.
Remus ajkai az ajkain.
Gyors csók, könnyű, libbenő, mintha csak véletlen volna, Remus aztán elhajol, az arcát simogatja, és  nézi őt, leheletközelről, Sirius a bőrén érzi a tekintete hőjét, ahogy leragyogja:
- Annak örülök. - Az ujjai a hajában, úgy cirógatja a homlokát, tenyérrel.  
Jutalomsimogatás.
Jó fiú.

Az érzés aztán hűvös és magányos, ahogy Remus elhúzódva feltérdel az ágyon.
A pezsgővel matat újra, megbillenhet a kezében, tán el is ejti majdnem; Sirius hallja az üveg mélyén felmorajló tengert, és egy aprócska kis "hupsz!"-ot. Remus térde tompán roppan, ahogy visszacsüccsen.
- Akarom tudni, mi jön most?
- Csak öntök magamnak - közvetít,
és Sirius felnyüszít,
ahogy a pezsgő, jeges-gyöngyözőn,
végigcsordogál
a hasfalán.
Az ajkára harapva, káromkodást-kuncogást elharapva kapkodja a levegőt, vacog, zihál reszketőn.
Remus elégedetten csettint a nyelvével.
Aztán belenyal a köldökébe.
Végignyal a hasfalán.
(A nyelvével.)
(Remus őrjítően mesés dolgokat tud művelni a nyelvével.)
(Sirius testével.)

De Sirius
jó fiú, 
egész sokáig bírja,
a kezét, karját nem mozdítja,
a takarót markolja,
csak a lábát fonja Remus dereka köré
- és a sarkával megbillenti a fenekét.

Remus meglepetten előre zuttyan.
A pohár maradék tartalma Sirius arcába loccsan.
Prüszkölve átkozza a poharat, az italt, az életet, magát, mindent,
csak éppenséggel Remust nem.
Remus kacagva fúrja a nyakába az arcát.

Valahol itt adják fel mindketten.

Bűbájsuhanás, és nyoma sincs már a ragacsos lének.

Remus félredobja a pálcát, ott landol valahol az ágyon, tompa puffanás.
A tenyere felfut Sirius immár tökéletesen száraz hasfalán.
Az érintés szándékoltan kimért, a lábát átveti a derekán, elhelyezkedik a csípője fölött.
Sirius felnyög, ahogy megérzi a vágyát; ugyanaz a nyomorult kis hang mindig, torokból, rekedten, izgatott türelmetlenség, reszkető öröm és túláradó büszkeség, szóval megtörténik, Merlin, megtörténik tényleg, velem történik...
Csókok megint.
Játékosan éhesek, ajkakat, nyelvet, majd fogakat érez, az ajkába mélyednek, az állára harapnak, végigkarcolnak a nyakán, megcsipkedik a bőrét, kóstolják, szívják, és Remus keze közben
végigsiklik az oldalán.
Megmássza a csípőcsontját.
Sirius előre lök: térj a lényegre. 

Remus kuncogva, ujjai útját a szájával követve tér a lényegre.

A farmer gombja könnyűvérűen enged.
A cipzár gátlástalanul követi.

Sirius egy érdes, megkönnyebbült sóhajjal üdvözli a szabadság ígéretét,
az alsónadrág anyagán át Remus lélegzetét,
akkor,
amikor Remus váratlanul felkapja fejét.

- Mi volt ez? - A hangjában rémület cseng.
- Höh? - Siriuséban üresen kong a kába értetlenség.
Remus feltápászkodik.
- Nem hallottad?
- Mit? Mi van?
- Az a zaj odakintről... az előbb... te nem hallottad?
Sirius megrázza a fejét.
- Nem hallottam semmit.
A Remusból sugárzó feszültség szinte megijeszti.
Mert hát, őszintén szólva, ha a ház összeomolna, ha az égből meteorraj potyogna,
valószínűleg az sem tűnne fel neki,
hogyha egyszer Remus ajka
mindeközben
pontosan ott van...
Remus felszusszan.
- Biztos csak képzelődtem... - Vidámságot kényszerít a hangjába, de mintha tétovázna. -  Azért megnézem - dönti végül el, és felpattan az ágyról.
- Megyek veled. - Sirius indulna. Elege van a vakságból, a kendőt feltolja, Remus rögvest ott terem, visszaigazítja, egyúttal az ágyba is visszanyomja.
- Maradj csak. - Megpuszilja. - Csak kikukkantok, és már itt is vagyok. - Még egy puszi, varázspuszi, a feszültséget varázsütésre oldó puszi. - Maradj. És ne vedd le. - Kiált még vissza, és léptei neszét az éjszaka csendje hamarosan magába issza.

És
Sirius
marad.

Elnyúlik kényelmesen, a keze a feje alatt, a nadrág slicce cserbenhagyottan bontva, a kendőt a szemén hagyja, nagyokat sóhajt, ábrándozva. A tudata peremén valahol ott lebeg a tény, hogy Remus hajlamos időnként úgy beszélni vele az ágyban, mint amikor Tapmancsként csahol mellette az utcán - játék az is, ez is.
Nem zavarja.

(Ami zavarja, az a póráz.)
(A városba azóta nem mennek be, hogy a nyakára pórázt és nyakörvet kényszerítettek.)
(Senki nem korlátozhatja a szabadságában Sirius Blacket.)
(Leszámítva Remus Lupint.)
(Bizonyos helyzetekben.)

(Azért mókásak az olyan rajongó megjegyzések, mint:
"Ó, milyen édes kis kutyus!
És hogy csóválja a farkát neked!"
Mókás, ahogy Remus megbotlik, félrenyel, leönti magát olyankor.
A legmókásabb az, amikor Tapmancs morogva-vicsorogva elriasztja a flörtölő lányokat.
Egy ilyen eset után jött legutóbb a póráz.
Az már kevésbé volt mókás.)

(A nyakörvet azért megtartották.)

Ami most zavarja, az a hideg.
Remus nyitva hagyhatta az ajtót, ablakot, az előszobából egyre hűvösebb levegő settenkedik be, egyre kellemetlenebb az érzés, ahogy végignyalint a bőrén,
és Sirius megborzong.

Nem jóleső borzongással.
A hideg is kiráz borzongással.

Mintha átsuhanna fedetlen mellkasán egy láthatatlan kéz.
Egy alig-érintés.

- Holdsáp? - kérdi tétován.
Nincs felelet.
- Holdsáp? - kiált. - Hol vagy már?
Nincs felelet.
- Remus! Remus, megmozdulok! - fenyeget.
Nincs felelet.
Nincs felelet, csak a szél,
a fák ágát rázza,
a leveleket az ablaküvegnek vágja,
sikolt, sikolt odakint.

Valaki sikolt odakint.

Rándulva ül fel, a hang a fülében cseng és ott vacog a szívében, kapkodva cibálja le a szeméről azt a rohadt kendőt, egy pillanatra megszédül: Remus mécsesekkel rakta körbe az egész szobát, imbolygó árnyakat szórnak a falakra, tíz-húsz centis varázslángok egymásba kapaszkodva, mintha körös-körül minden lángolna.

Sirius az ablakhoz ront, kikémlel, farkasszemet néz az éjjel, ujjai görcsösen a párkányra szorítva.

A kerten átrohan két macska.

A tekintete ösztönösen zöld fényeket keres,
de nincs odakint semmi,
csak a csillagtalan ég, a száguldó felhők alól fel-felvillanó hold, 
és a szomszéd ház függönye mögött villódzó tévé, elmosódva, fakón.

Hátat fordít az ablaknak.
Felsóhajt.
Fejcsóvál.
Szemforgat.
Körbenéz a szobán.
- Remus. - Megköszörüli a torkát. Visszakönyököl a párkányra, az ujjaival színpadiasan dobol. -  Remus, tudom, hogy bent vagy. Fogalmam sincs, hová bújtál, de azonnal told ide azt a csinos kis hátsódat.

A csinos kis hátsó nem érkezik.
Sirius úgy fél perc után megelégeli.

A pálcája az íróasztalon hever, karnyújtásnyira.
Felmarja.
Egyetlen suhintás, és a kapálózó lángnyelvek pislákoló parázzsá szelídülnek.
Körbejárja a szobát.
Csak az érzékei súgják: jó helyen keres,
de
senkit nem talál. 

- Oké, kimegyek - jelenti a senkinek.
Megdörzsöli a szemét, a hajába túr, felfogja, leereszti, a hátára ejti, felszusszan, és átlép a küszöbön.
- Csak kerülj elő, Remus John Lupin... - dörmögi.
Azért rámarkol a pálcára.
Nem gyújt fényeket.

Egy hang azt súgja, ne tegye.

Az otthonuk amúgy is pici.
Egy szűk előszoba, a nappaliból nyílik, egyik oldalán a háló, másikon a konyha, a vécé és a fürdőszoba.

Más kérdés, hogy az otthonukra ráismerni most
lehetetlenség.

Remus tényleg kitett magáért, ami a díszítést illeti: rideg kőfalak a melegszínű tapéta helyén, a falból csontvázujjak nyúlnak felé, repedésekből szivárog elő valami zöldesen derengő, édes szagú lé, és van ott néhány mélyedés, amikhez a biztonság kedvéért inkább hozzá sem ér.
Pókháló hull az arcába és lecsap rá egy bűbájdenevér.

- Ó, jaj nekem, de megijedtem - színleli unottan, majd türelmetlenül hozzáteszi: - Előbújhatsz, Remus, hallod? Nyertél.

Válasz nem érkezik.

Csak a csend van, és a szél.
A hálószobában kialszanak a mécsesek.

Sercegő agónia.
Valószínűtlen, hogy ezt most hallja.


Valamibe belelép.
Elhessegeti a gyanút.

Tocsogva csoszog tovább, még pár lépés,
de az a valami a talpa alatt
csúszós, ragacsos, sűrű és

fémes.

Lehajolva megszagolja.

Pontosan olyan,
mint a vér.

Művér.

Az ablakokat rázza a szél.

Naná, hogy művér.
Ez még mindig a Roxfort,
időutazás, tádám, hatodik év.

Ez még mindig
csak
egy
csíny.

(Az a csíny hatodikban,
az tulajdonképpen azért volt,
hogy Remust felvidítsák,
az unalmas leckeírásból egy kicsit kirángassák.)

(Jó csíny volt. Tulajdonképpen.
Egy ponton bukott el: az időzítésen.)

(Remusszal akkor még külön ágyban aludtak.
Hát, fogjuk rá.
Akkor még előfordult, hogy Remusszal külön ágyban aludtak.

Azon az éjszakán mindenesetre külön ágyban aludtak.
Azon az éjszakán, nem sokkal éjfél után, Jamesszel ketten halkan kiosontak.
A tükrök egyikét magukkal vitték, a másikat az ágyuk közti szekrénykére helyezték.
Azon keresztül intézték a segítségkérést.

Remus édes volt nagyon,
álmából riadva, kócosan, álomködös tekintettel, a bőrén párnagyűrődésekkel.
Sirius bármeddig elnézegette volna.

James eközben - magát a tervhez tartva - teátrálisan sikoltozott mellette.
Remus kifejezéstelen arccal figyelte.

Szóval Siriusnak rögtönöznie kellett: berángatta Jamest egy titkos folyosóra, ott meghúzták magukat, összebújtak, reszketve, félve, segítséget kértek, Remus, gyere, van itt valami, van valami kint, a folyosókat járja, a nyomunkban van, Remus, gyere, ments meg minket, Remus, te vagy az egyetlen reményünk.
Remus valószínűleg megelégelte, mert elindult értük.

Onnantól könnyen ment:
pár csepp művér a falra maszatolva,
és figyelték Remust,
követték Remust,
James köpenye alá bújva.

Ha szólongatta őket, nem feleltek.
Szuszogtak.
Neszeltek.
Emeleteket bolyongtak így végig, rejtett átjárókon, titkos folyosókon,
és Remus megfejthetetlen maradt mindvégig,
hol higgadt volt, hol reszketett talán a keze,
egy idő után fogadni mertek volna, hogy átfordult a játék,
hogy ő készül valamire.

Hogy baj van, arra akkor jöttek rá, mikor már McGalagony szobája előtt álltak.)

(Remus később bevallotta:
legbelül talán azért ijedt meg annyira,
mert egy pillanatra azt hitte,
azt a vért ott
ő okozta.

Hogy történt valami aznap éjjel, amire nem emlékezett.)

(Két nap volt teliholdig.)

(Rémesen időzítettek.)

Keresztülvág a nappalin, a bejárati ajtóhoz siet, ellenőrzi, zárva.
A védelmi bűbájok töretlenek.
Senki nem ment ki, és be sem jöhetett.

Kihúzza magát.
Fázik kicsit, de eszében sincs, hogy kimutassa.
Fázik kicsit, de eszében sincs, hogy felvegyen valamit.
Hadd örüljön Remus.
Élvezze csak a látványt, bárhonnan figyeli.
Mert biztosan figyeli.

Sirius most a félbehagyott melegszendvicsét figyeli.
Talán azt kéne most.
Ledobná magát a kanapéra, visszakapcsolná a tévét, visszamelegítené a vacsorát, és jóízűen elrágcsálná - Remus meg majd előjön magától.
Egyszer majd csak megunja a várakozást.
Még ő is.
Még Remus Lupin türelme sem lehet végtelen.

Csörömpölés, csattanás.

A hang a konyhából jön, és jön vele a fagyos szél is, az ablak, ó, a rohadt élet, a konyhában nyitva van az ablak!

Siriusnak van büszkesége és méltósága.
Mérhetetlenül nagy büszkesége és méltósága.
Egyesek szerint már-már egészségtelenül nagy büszkesége és méltósága.
Azokat most mind a nappaliban hagyja, ahogy átcsörtet a konyhába.

Megbotlik valamiben, a küszöbben talán, vagy a saját lábában, rázúg az asztalra, a tenyere alatt felgyűrődik a minisztériumi levél.
...ma éjszaka...
...fenyegetés...
...készenlét...
A ma éjszaka
egy feltűnően eseménytelen halloween éjszaka.

Odakint csak a kihalt kis utca, betegsárga lámpafényben, foltokban megfakulva.
Mindenhol tévéznek.

Sirius ellöki magát az asztaltól.
Túl nagy a lendület, újfent megtántorodik, csak ma este annyiszor, mint máskor egy egész évben, a háta valaminek nekiütközik.
A háta mögött van valami, aminek nekiütközik.
A háta mögött van valaki, akinek nekiütközik.
Megpördülve kémlel a homályba, tapogatózva kinyúl, hiába:
senki, semmi.

A szél az ablakot nyitogatja, csikorogva-nyikorogva.

-  Elég, Holdsáp, tudom, hogy ott vagy!

De akkor miért nincs ott senki?
A fenébe, lehetséges, hogy tényleg nincs ott senki?

- Homenum Revelio - motyogja, és átkozza magát, hogy ez csak most jut eszébe.

És a bűbáj szerint
a házban
rajta kívül
senki
sincs.

(És Sirius pulzusa
lükte-te-tet,
ne tedd ez,
Remus,
ne tedd ezt velem...)

Megpillant valamit az ablaknál.
Felvillanó bőr, emberi kéz, vagy csak holdjáték, érzékcsalódás, egyetlen másodperc az egész, mohón lecsap rá, odakap. Valami elsuhan az ujjai alatt.
- Megvagy! - fordul és nyúl utána, és azzal a lendülettel hőköl is hátra, ahogy a sötétből kiválva két töklámpás közelít felé, narancsfénnyel, lepedőtesttel, komótos lassúsággal.
Remus hülye, gyerekes ötlete volt az is. Hogy csináljanak nekik lepedőből testet is.

És Siriusban
akkor
valami
megtörik.

Ahogy a két tökfej ránevet,
Remusé rémmosollyal,
az övé csálé vigyorral,
és a francba is, ráment az egész délutánjuk, ahogy farigcsálták őket,
mugli módra, egyszerű, hétköznapi késsel,
és Remus annyira lelkes volt, édes volt, boldog volt,
hónapok óta nem kacagott ennyit,
mint ma délután.

A ma délután,
- és ezekben az időkben ez egyre ritkább -
boldog emlék.

Nincs az a dementor, ami elvehetné.

(És délután még úgy volt, hogy mostanra átjönnek Jamesék...)

- Oké, már tényleg félek, hallod? Basszus Remus, ne csináld már... - Utálja a helyzetet, utálja, nagyon utálja már ezt az egészet, utálja a saját hangját is, nem is beszél, nyüszít, egy magára hagyott kutyus, aki a játszópajtása után sír. - Gyerünk már, Remus. Azonnal gyere elő. Ez már kurvára nem vicces, hallod?!

Ami megrémíti,
amitől felzubog az ereiben a szorongó düh és a csontjait fagyasztja a sosem érzett pánik,
az a tanácstalanság.
Hogy Sirius Black, most először, talán most először életében, nem tudja, mit tegyen.
Hogy ez még a csíny, vagy már a valóság,
és bármelyik is, mit csináljon, hová menjen, kinek szóljon,
mert nem érzi azt, hogy Remus bajban lenne,
mert biztos benne, hogy ő megérezné, ha Remus bajban lenne, de
de ott az a karcolásnyi kétely a bizonyosság vásznán,
és feszíti
egyre csak feszíti a tanácstalanság.

És a tanácstalanság,
a bizonytalanság,
az már majdnem
a
félelem.

(Siriusból hiányzik a józan félelem.
Őrült féltés tombol a helyén, több puszta hősködési vágynál vagy megmentési kényszernél - és akkor a legrosszabb, a legtébolyultabb, a legelvakultabb, amikor Remusszal van.
Amikor Remus veszélyben van.)

(Ezért nem bíznak rájuk soha közös bevetést, közös feladatot a Rendben.
Mert amilyen jól képes együttműködni Jamesszel, Remusszal pont annyira nem...)

Reszket a keze.
A fogai vacognak és remeg a szája.
Ráharap az ajkára, amíg már fáj, összeszorítja a fogát, kihajol az ablakon, körbenéz, megint.
Ha legalább lenne valami nyom...
Ők hagytak nyomot Remusnak hatodikban.
Remus is hagyott volna, hagynia kellett volna, ha...
Ha.
És akkor hirtelen
arcon üti a kétely,
csípős, kegyetlen pofon,
mert nem érzi úgy, hogy Remus bajban lenne, de
de mi van, ha mégsincs most mellette...?

Riasztja Jamest. Ezt fogja tenni. Riasztja a Rendet. Riaszt mindenkit és mindent,
és ha Remusszal történt valami,
ha Remusszal történik bármi,
(hé, Remus, odakint talán most szakad darabjaira a világ)
(hé, Remus, talán ez lesz az utolsó közös éjszakánk)
ő lesz az, aki a puszta kezével szaggatja szét a világot.
De előbb még
kimászik az ablakon és körbenéz a kertben.
Mert ez csak egy csíny.
Ugye?

- Ugye, Remus? - csuklik fel, és megrémíti a saját tehetetlensége, a hiábavaló létezése (nem menthetsz meg mindenkit), az ujjai csillapíthatatlan remegése, a gondolat,
hogy elveszítheti,
ha csak csínyből,
ha csak egyetlen éjszakára is,
de elveszítheti.
Hogy bármit is tesz,
elveszítheti.

(és ha túl is élik a háborút, mi lesz?
azt a sok fájdalmat, azt az embertelen kínt a telihold alatt, vajon meddig bírja még?
az átváltozások lassan felemésztik Remus testét.
lelkét.
azt a gyönyörű, gyönyörűszép lelkét.
és ő nem tehet mást, csak ül mellette és szorongatja a kezét...)

A kezét.
A vállán van egy kéz.

- Ééééés nyertem! - rántja vissza az ablaktól a kéz és a csilingelő hang, és a semmiből Remus arca, feje, aztán a válla és az egész teste is előbukkan, és ott áll sértetlenül és derűsen, James köpenyével a kezében.
- Féltél - dalolja büszkén, Sirius nyakába szökken, arcon csókolja. - Ne is tagadd, láttam, hogy féltél, sikerült, megijesztettelek - csacsog, közben az ablakot visszazárja, bűbájokkal biztosítja, huss és pöcc, felgyúlnak a fények a lakásban. A köpenyt gondosan az egyik szék támlájára teríti. Sirius néma csendben, mozdulatlanul nézi.
- Az honnan van? - kérdi. A hangja jéghideg.
Remus egy pillanatra megdermed.
- Kölcsönkértem Ágastól - feleli aztán pár másodperc fürkésző csend után, az ajkán óvatos mosollyá szelídülve a győzelmi mámor. - Ezt hozta a bagoly. Ezért mentem ki a film közben, tudod.
Sirius biccent.
Térül-fordul a konyhában, mintha nem tudna magával mit kezdeni, a konyha zsúfolt és pici, szóval lényegében ugyanazt a pontot kerülgeti. A kezei ökölben, feszülnek az izmai.
Remus egy ideig csak figyeli.
Aztán közelebb merészkedik.
Az útjába merészkedik, abba a szerencsétlen, két lépésnyi térbe,
és Sirius képtelen kitérni előle,
kénytelen az arcába nézni,
a szemébe,
és felzubog benne valami, valami, ami már majdnem olyan, mintha gyűlölet volna,
mert gyűlöli,
gyűlöli, 
hogy ennyire szereti.
 
- Faszomat ebbe a sok vigyorgó szarba! - fakad ki, és a halloweeni dekorációt csapkodva söpri le a polcról, cukorkák repülnek, mini tökfejek, bohókás vámpírok, világító szellemek.
Beleöklöz falba.
Éles a fájdalom, a csontjait hasítja, a szemhéja mögött szikrázik, lezsibbad a karja.
Remus leállítja.
- Most mi bajod van? - A szemében értetlenség, aggodalom és rémület, a vállát szorítja, maga felé fordítja.
- Mi bajom van? - Sirius gunyorosan ismétli meg, a hangja indulattól remeg. Lerázza magáról Remus kezét. - Az a bajom, baszd meg, hogy amit most csináltál, az már rohadtul nem volt vicces!
Hökkent csend.
Sirius zihál.
Aztán Remus dacosan visszavág:
- Mert amit te csináltál velem hatodikban, az olyan marha vicces volt, mi?! Segítséget kérni a nyamvadt tükrötökön keresztül, mintha minimum megbolondultatok volna, aztán mikor kirohanok, nem vagytok sehol, és hiába tudtam végig, hogy csak egy hülye csíny az egész, attól még ott volt a hold, és... rám hoztátok a frászt!
Sirius hisztérikusan felkacag.
- Az évekkel ezelőtt volt, a Roxfortban, baszod, nem most, nem amikor...  áh. - Legyint. Magához rúg egy széket, rázuhan.
Remus tétován álldogál fölötte, vár egy kicsit, odasomfordál.
Leguggol elé, a térdére simítja a tenyerét.
- Túlzásba vittem?
- Jah.
- Haragszol nagyon?
Sirius megrázza a fejét. Felnéz Remusra, nézi, ahogy a sajgó kezét óvatosan a szájához húzza, és gyengéden megcsókolja.
Egyetlen ujjal cirógat végig az arcán.  
Sosem tudna haragudni rá.

- Bocs - mormogja. - Csak már... kikészít ez az egész. Ha neked bajod esne, azt... - Megrázza a fejét újra, mintha ezzel nem csak a gondolatot, de az eshetőséget is elhessegethetné. - Nem tudom, mit csinálnék. Ha neked, vagy Ágaséknak, vagy... - Elcsuklik a hangja.
(Ez már az a pont, amikor van fontossági sorrend.)
Hagyja, hogy Remus talpra húzza, átölelje, hosszan, ringatva ölelje, ringassa, ölelje, és közben érez valamit az arcán, a szeme alatt, gördülő, csiklandós érzés, a szétvert kezével maszatolja el.
Nedves.
Remus hangja kedves.
(Remus, a Kedves.)
(Hülye szó ez, így becézni valaki, hogy
Kedves.
Kedvesem.
Remus, te vagy az én
Kedvesem.)
(Miért nincs egy rendes szó se arra, amit Remus jelent neki?) 
Remus azt kérdezi:
- Kérsz forrócsokit? Aztán visszabújunk az ágyba.
Sirius bólint.
(És fél magától.)

 *

- Fogadunk? - Sirius bágyadtan dünnyögi.
Egymással szemben fekszenek, takaró és plédhalom alá bújva, a pezsgő helyén immár kettő darab bögre, forrócsoki maszatolva a peremükre, az íze ott van Remus leheletében és ajkain, Sirius rászorít az összefont ujjaikra, hogy a mellkasára vonja.
Remus feje a vállára bukik. Nyöszörögve nekitörleszkedik.
- Hm?
- Fogadunk? - Sirius belefúrja az orrát a hajába.
Remus álmos hangon motyog a nyakába:
- Úgyis veszítesz.
- Nem baj. Azért fogadjunk.
- Miben? - kérdi Remus. Egy sóhajtás, felélénkül, megböki az orrával Sirius állát, Sirius veszi az üzenetet, elhajol, hogy egymásra nézhessenek. Remus puhán mosolyog rá, huncutul csillog a szeme. Sirius még félálomban, artikulálatlanul magyaráz:
- Meg foglak ijeszteni. Jövőre sokkal jobban meg foglak ijeszteni, mint most te engem. Rettegni fogsz. Nem fogod elhinni, hogy ilyen rémletes... rémizé... rémületesség egyáltalán megtörténhet.
Beleásít.
Szünetet tart.
A keze Remus hátán, körözve ereszkedik a csigolyák lépcsőjén, megpihen a fenék szelíd ívén. Remus még közelebb araszol, átveti a derekán a lábát. Az ujjai Sirius tarkóján kivételesen melegek, de azért nyirkosak kicsit, belegabalyodnak a tincseibe, húzzák egy picit, ahogy a könyökén feltámaszkodik.
- És még? - sóhajtja az ajkaira. - Mi lesz még? Sírni is fogok?
- Nem sírtam! - Sirius duzzogva bokán rúgja. Remus bokája csontos-hegyes, szóval neki jobban belefájdul a lábfeje. Remus bágyadtan röhögi ki. Aztán ellágyul a tekintete.
- Nem szégyen, ha sírsz. - Kiszabadítja Sirius hajából az ujjait, a kulcscsontját követi, engesztelőn, puhán becézgeti, majd a kezéért nyúlt, és a sajgó zúzódásra az este sokadik csókját leheli. - Miért szégyelled?
Sirius a szemébe néz válasz helyett.
Ne kérd, Remus, most ne kérd, most ne kérdezd tőlem ezt...
Remus puszit nyom a szíve fölé.

- Szóval - folytatja incselkedve ott, ahol egy pillantásnyi sötétséggel ezelőtt abbahagyta -, sírni is fogok?
Sirius megereszt egy hálás mosolyt.
Aztán egy féloldalas vigyort.
- Zokogni fogsz - tódít. - Zokogva menekülsz majd hozzám. Bizony. Amikor megtalálsz.
- Hmm... - Remus odahajol fölé, lehunyt szemmel csücsörít csókért. Elégedetten bújik vissza Sirius mellkasára, miután megkapja. - És hogy képzeled ezt a nagy-nagy rémületességet?
- Nem tom még. - Sirius ásít, és helyezkedik picit alatta, Remus hátát, karját cirógatja. - Majd kitalálok valamit.
- Nagyon kíváncsi leszek rá...
- Nagyon?
- Nagyon-nagyon.
És átölelik egymást. Nagyon-nagyon.

(És reggel majd zsibbadva, elgémberedve ébrednek.)

De
fogadnak.

Az első fogadásuk lesz, amit Sirius megnyer.
Nem mintha ez valaha is tudatosulna bennük.
Nem mintha Sirius kitalálna jövőre bármit is.

1980. október 31. van.