Nem jó ez sehogy

Beteg-nyűgös Siriust akartam ápolgatós-pátyolgatós Remusszal, de végül megint oda lyukadtunk ki Siriusszal, hogy nem kellene felnőni. Azért megmutatom, csússzanak csak lejjebb a korábbi bejegyzések. :$

 

– Nem jó ez sehogy – dünnyögi az álmos neszek közé Sirius. James mocorgása, Peter hortyogása, Remus csendje, és ő és a nem jó ez sehogy. Kinek mi jutott. Neki a nem jó ez sehogy.

A takaró túl meleg, túl nehéz, túl sok, nyom, elnyom, az a cigicsikk este a párkányon, Remus a szájából vette ki, egyetlen slukk, aztán elnyomta, csillogott rajta a nyála, és Sirius megtartotta, fojt, elfojt, azok az érzések és vágyak, azokat nem lenne szabad elfojtania. Szabad. Lerugdossa magáról a takarót, ő szabad, őt ne fogja vissza semmi. Így meg fázik. Nem jó ez sehogy.  Mihez kezdjen a szabadságával, mihez kezdjen magával, az érzéseivel, gondolkodik, és fájnak a fejében a gondolatok.

Vagy talán csak a betegség, az fáj odabent, bár nem tudja, hogy ő lehet-e egyáltalán beteg, vagy a betegség ő maga, James félálomban motyogta, hogy amikor beteg, drámábbkirálynő… drámakirálynőbb… drámábbkirálynőbb… még nagyobb drámakirálynő, mint egyébként, de nem a betegség az oka, hogy nem jó ez sehogy. Ez az egész élet, ez nem jó sehogy. Betegnek lenni túl gyerekes és túl öreges, de ő nem gyerek már és még nem is öreg, ő nem tartozik sehova, szóval beteg sem kéne, hogy legyen. Az sem kéne, hogy legyen, egyre gyakrabban hasít bele ez a gondolat, és cselekvésre hajszolja és bénultra rémíti. Valami időn és renden kívüli létező, az alakuló káoszban bontakozó ígéret (akár még jó is lehetne), az ő, ő más, ő még nem áll készen, ő talán nem is fog soha. Most, hogy így ezen gondolkodik, ő nem állt készen, hogy legyen, nem állt készen megszületni sem, nem mintha kérdezte volna tőle bárki, hogy meg akar-e születni, hogy abba a családba akar-e születni, csak döntöttek fölötte és belekényszerítették abba a családba és ebbe az életbe, hát ne csodálkozzanak most, őt ne hibáztassák, hogy az egyetlen, amit a káoszával szabadon tehet, az, hogy ebbe a kifacsart normák és elvárások erőszakolta rendbe nem nyugszik, nem simul bele.

McGalagony is hogy nézett rá a szemüvege fölött, mikor elmondta, hogy ő még nem gondolkozott ezen. Hogy ki vagy mi legyen. És végül felvette ugyanazokat az órákat, mint James, mert hírhedt függetlenségében képtelen egyedül bármire, és nem jár be bájitaltanra, mert gyűlöli azt a termet, nyomasztó, fojtogató, zárt, ablaktalan alagsori börtön, őt oda be nem zárják. Szóval ő most passzívan harcol az egész világ ellen. Megteheti, amúgy is beteg.

– Nem jó ez sehogy.

– Átmenjek hozzád? – kérdezi Remus hangja, és Siriusnak meglódul a szíve, csak azért, mert ez Remus hangja. Ezt tudja Remus hangja, Remus látványa, Remus érintése, Remus illata, Remus nevetése, Remus közelsége, Remus maga, beszélniük kéne róla, mert Sirius sejti (és James is megerősítette ebben), hogy ez oda-vissza működik. Működhetne.

Remusnak tetszenek a lányok is,* Sirius a szünidő óta tudja, azóta ezen gondolkodik, hogy ez működhetne, de mi van, ha Remust csak a farkasa űzi kivert, kóbor ellenállásba, mi lesz, ha Remus egyszer majd mégis hazatalál és beáll a sorba, ahogy James és Peter is. Nem jó ez sehogy. Ő más, ő nem illik sehova, a kirakós egy félregyártott darabja, őt nem lehet megjavítani, még büszke is lenne rá, ha nem az ő hibássága lenne mindenért a hibás, ha nem ő szúrna el folyton mindent, ha működne a kép nélküle is. Ha működhetne.

Remus a hallgatását igennek vette, mert Remus tökéletesen eligazodik a csendben, visszahúzza a takarót Sirius mellkasára, hűvös keze rásimul forró, izzadt homlokára.

– Lázas vagy.

Lázasan lázadnak a gondolataim, mondaná Sirius.

– Tüzelek – mondja inkább, és ugatva nevet.

Remus nem nevet vele.

– Le kéne mennünk a gyengélkedőre.

– Nem.

– Csinálok teát.

– Ne.

– Itt maradjak veled?

– ’gen.

És Remus bemászik hozzá az ágyba, a fejéhez a párnákra, és Sirius az ölébe hajtja csapzott, kócolt üstökét. Megfáradt, öreges, üldözött, gyerekes mozdulat.

– Jó lesz így?

Talán. Így talán már jó lesz valahogy, mostantól lehetne ez az ő helye. Remus öle. James egyszer poénkodva rápirított, Tapmancs, helyedre!, és kusza kutyaelméjében szűkölt fel először a hiány, a döbbent felismerés, hogy neki nincs helye.

De valami azt súgja, vagy inkább csak kaparász csendben lázas homloka mögött, hogy Remus ölében szaporodnak csak meg igazán a felnőttes gondok és gondolatok. És ő bármit tesz majd, bárhogy próbálkozik…

– Nem lesz ez jó sehogy.

 

 

------------------

* eskü megírom majd valamikor ezt a kisregényt. :$